Prológus - 1. Fejezet

 

Prológus

Mia

Fordította: Elpida

 

– Nagyon sajnálom, Mia. Nem sikerült.

Érzem, ahogy az ajkaim elzsibbadnak, miközben beszélni próbálok. – Meghalt?

Dr. Solomon szomorú arckifejezéssel megfogja a karomat. – Igen. Nagyon sajnálom.

Az arcizmaim lefagynak. Nem mozdulnak. De valószínűleg így a legjobb, mert nem akarom, hogy lássa, mit is érzek valójában.

Örömöt. Megkönnyebbülést. Hatalmas megkönnyebbülést.

Oliver halott.

Nevetni akarok.

– Mia, jól vagy? Talán jobb lenne, ha leülnél valahová.

Érzem, ahogy Dr. Solomon a karomat fogva a váróterem egyik műanyag széke felé vezet.

El se tudom hinni, hogy Oliver halott.

Érzem, ahogy a megkönnyebbülés eláraszt.

– Kaphatnék egy kis vizet? – kérdezem a doktort.

– Természetesen.

Elmegy, és én örülök, hogy végre egyedül lehetek egy kis időre.

Oliver halott.

Szabad vagyok.

Szabad.

Két karommal szorosan átölelem magam.

Vad izgalom tölt el? Vagy megkönnyebbülés?

Vagy mindkét érzés egyszerre?

Gondolom, valamilyen formában szomorúnak kéne lennem, hisz meghalt az apám.

De őszintén? Semmi ilyet nem érzek.

És ennek örülök.

Boldog vagyok.

És ekkor érzem, hogy valami formálódik az ajkaimon.

Olyasmi, ami már nagyon régóta nem történt velem.

Legalábbis nem a valós életben. Egy mosoly.

Ujjaimmal megérintem a számat.

És tényleg ott van, egy valódi mosoly.

Mozgást érzékelek az ajtó felől. – Dr. Solomon az.

Elnyomom a mosolyom és semleges arckifejezést veszek fel.

Dr. Solomon leül mellém, és átnyúlt egy műanyag poharat tele jeges vízzel. Ujjaimmal a poharat érintve kiráz a hideg.

Tenyerét a vállamra teszi, és megszorítja. Valószínűleg azt hiszi, hogy a sokktól remegek.

Le akarom rázni magamról a kezét. Ki nem állhatom, ha megérintenek. Utálom, ha férfikéz ér hozzám.

– Szeretnéd, hogy felhívjak valakit? – kérdezi.

Kérdezi, pedig tudja, hogy senkim sincs. Oliver volt az egyetlen rokonom.

Megrázom a fejem.

– Biztos, hogy rendben leszel? – kérdezi, és közben elengedi a vállamat, hogy kezét a térdemre tegye.

Felemelem a tekintetem, és bólintok. Nem tudok megszólalni, mert ha megteszem, akkor rájön, hogy nem csak jól vagyok, hanem nagyon jól vagyok.

Persze tudom, hogy nem kéne így gondolkodnom alig pár perccel azután, hogy megtudtam, hogy az apám épp most halt meg. De hát ez az igazság. Életemben először mondhatom ki őszintén, hogy jól vagyok, és minden rendben lesz.

 

 

 

Első fejezet

Mia

Fordította: Elpida

Nyolc hónappal később…

 

Félresöprök egy hajtincset a homlokomról. Leteszem a ragasztószalagot, és a körülöttem felhalmozódott dobozokra nézek. Az elmúlt napokban Oliver holmiját pakoltam, hogy a Goodwill segélyszervezetnek adjam. Nyolc hónap telt el szívrohamban bekövetkezett halála óta, de őszintén szólva nem azért tartottam meg idáig a dolgait, mert fikarcnyi kötődést is éreztem volna irántuk. Egyszerűen csak halogattam, hogy bármihez is közel kerüljek, ami az övé. De hat hónapnyi próbálkozás után végre sikerült eladni a házát, és most kénytelen vagyok kiüríteni.

Nem érzek szomorúságot. Kicsit sem. Csak megkönnyebbülést érzek. Pontosan ezt éreztem akkor is, amikor értesültem a haláláról.

Hát nem ironikus, hogy szívrohamban halt meg? A nagy Oliver Monroe, a híres és elismert szívsebész szívrohamban halt meg.

Szeretnék úgy gondolni erre, mint Isten bosszújára.

Egyetlen ember menthette volna meg, és az ő maga volt. Végül talán mindenki megbűnhődik a bűneiért. Szükségem van rá, hogy higgyek ebben, mert ez az egyetlen dolog, ami életben tart.

Hallottad már azt a mondást, hogy „Csöbörből vödörbe?” Nos, az én esetemben ez inkább úgy hangzik, hogy „Szaros csöbörből szaros vödörbe”, de a még hígabb változatába.

Elköltöztem otthonról. Milyen vicces, hogy otthonnak nevezem, pedig az otthon azt a helyet jelenti, ahol biztonságban érezzük magunkat. És én ott egy pillanatig sem éreztem magam biztonságban.

Egyik éjszaka pánikszerűen és rémülten ébredtem egy rémálomból. Azt hittem, Oliver jön értem, de aztán rájöttem, hogy már nem vagyok csapdában, és elhagyhatom azt a helyet, amely a rémálmaimhoz kapcsolódik.

Másnap meghirdettem a házat, és vettem egy lakást az iskolához és a barátomhoz, Forbes-hoz közel.

Egy hónappal Oliver halála után jöttünk össze és kezdtünk el járni.

Abban a pillanatban, hogy rájöttem, megszabadultam az apámtól, megteltem életörömmel. Elmentem bárokba és elkezdtem inni, amit előtte nem volt szabad.

Nem igazán tudtam, mit keresek, vagy mire volna szükségem, míg nem találtam rá Forbes-ra.

Vagy míg ő nem talált rám.

Az egyik bárban találkoztunk. Odajött hozzám és felajánlotta, hogy meghív egy italra. Elbűvölő volt. Hízelgő. Soha senki sem fordított még rám annyi figyelmet, mint Forbes azon az estén. Mintha minden, amit mondtam, számított volna.

Úgy vonzott, mint egy bögre olvadt csokoládé, de aztán rájöttem, hogy Forbes inkább olyan volt, mint a futóhomok.

Találkozásaink során gyorsan a pasim lett.

Az első pasim.

Az első mindenben.

Boldog voltam. Lebegtem a boldogságtól.

De ez gyorsan megváltozott.

Négy hónappal ezelőtt rájöttem, hogy egy olyan pasival kerültem kapcsolatba, aki az apámra emlékeztet. És ez akkor történt, amikor az egyik nézeteltérésünk során megütött.

Pedig látnom kellett volna, hogy ez lesz. Forbes Oliver tökéletes mása volt, csak ahelyett, hogy orvos lenne, jó úton haladt afelé, hogy sikeres ügyvéd legyen.

Mindenki szereti. Elképesztően jóképű. És okos. És elbűvölő. Tudod, mire gondolok.

Tudhattam volna, hogy zárt ajtók mögött abszolút hasonlítani fog az apámra.

Hideg szívű. Fizikailag és érzelmileg is bántalmazó.

Miért maradnék egy ilyen ember mellett?

Mert csak az ilyet ismertem.

Mert mindig csak ilyenben volt részem.

Ahogy méheket vonzza a nektár, én is úgy vonzódtam egy olyan emberhez, mint Forbes, mert olyan életet tudott nekem biztosítani, amilyet már megszoktam.

Könnyű valaki számára értéktelennek lenni, na de értékesnek… Személy szerint úgy gondolom, hogy az jóval nehezebb.

Senkitől nem kérek szimpátiát. Olyan az életem, amilyen. Az enyém, amit megélek. Vannak odakint emberek, akiknek sokkal rosszabb sors jutott. Gyerekek, akik éheznek, és veszteségekkel élnek, és ok nélkül, értelmetlenül halnak meg. Ezért én is el tudom viselni az alkalmi verést.

Hiszem, hogy mindenki képes elviselni valamennyi fájdalmat. És ha sajnáltatni akarod magad, amiért az élet olyan lapokat osztott neked, akkor ehhez megvan minden jogod. Nem foglak ezért elítélni.

Sokszor zokogtam megállíthatatlanul az életem miatt. Aztán a könnyeim elapadtak, talpra álltam és folytattam utamat.

Olyan életet élek, amilyet megérdemlek. Amilyen életre Oliver tanított.

És valójában vannak jobb időszakok is. Apró napsugarak egy borús, felhős napon, melyen Forbes csillaga látszik ragyogni, emlékeztetve, miért is törődöm vele.

Egészen addig, míg legközelebb fel nem szakítja az ajkamat, vagy meg nem repeszti valamelyik bordámat.

Nem szeretem Forbes-t. Csak ezt mondom neki, mert ő ezt akarja hallani, pedig nem szeretem.

Eleinte azt hittem, szeretem, de mit tudtam ekkor én még a szerelemről? Soha senki sem mutatta meg, hogy tudjam, mi az. Időbe telt, mire rájöttem, hogy amit Forbes iránt érzek, az nem más, mint saját érzéseim kétségbeesett visszatükröződése, hogy valaki engem is szeressen.

Forbes eleinte gyengéd volt velem. És mivel szükségem volt a gyengédségre, hittem is neki.

Az egyetlen jó dolog az egészből, hogy megtanultam, hogyan ismerjem fel az igaz szerelmet, ha valaha is a jövőben lesz szerencsém szerelembe esni.

Természetesen nem hiszem, hogy a jövőben találkozom a szerelemmel.

Halálom napjáig Forbes-szal leszek. Ami valószínűleg hamar be fog következni, csak egy rossz helyre bevitt ütés kell hozzá. Aztán az anyukámmal lehetek.

Soha sem ismerhettem az anyukámat. Meghalt, amikor még kisbaba voltam. Oliver nem mesélt róla nekem. Még egy fényképet sem láttam róla. Amint meghalt, gondoskodott róla, hogy eltüntesse a nyomait. Csak annyit tudok róla, hogy Annának hívták, és autóbalesetben vesztette el az életét négy hónapos koromban.

Gyakran elgondolkodtam azon, vajon ez volt-e az oka, hogy Oliver annyira gyűlölt engem. Mert én életben voltam, és ő meg nem. És rá emlékeztettem.

Úgy festettem le őt a gondolataimban, mint egy angyalt. Ez a kép segített átvészelni az Oliverrel töltött nehéz éveket. Sokszor elképzeltem, milyen lehetne az életem, ha még élne. Vajon Oliver akkor is ilyen ember lett volna? Tudom, akkor elhagyta volna és magával vitt volna.

Tudom, mert én is ezt tettem volna, és rábeszéltem volna, hogy jöjjön velem. Oliverben fikarcnyi kedvesség sem volt, tehát jóságomat az anyukámtól örököltem.

Szomjas lettem, ezért elindultam le a konyhába. Mezítláb lépkedtem a csempén, és ennek hangjától végigfutott hátamon a hideg. Borzongás futott végig rajtam a felszínre törő borzalmakkal küzdve.

Megállok, lecsukom a szemem, mély levegőt veszek, és megnyugszom, majd most már hangtalanul folytatom utamat a konyhába. Mielőtt a hűtőhöz megyek, bekapcsolom a tévét, hogy hangok vegyenek körül. Előveszek egy üveg vizet a hűtőből, lecsavarom a kupakját és a konyhapultnak támaszkodom.

A farzsebemben rezegni kezd a telefonom.

Kiveszem a zsebemből. Nem kell megnéznem a képernyőt, hogy tudjam ki hív. Forbes. Nincsenek igazi barátaim, legalábbis olyanok, akik felhívnának.

Már kiskoromban is távolságot tartottam a többi gyerektől. Pedig kétségbeesetten akartam barátokat, de Oliver viselkedése miatt senkit sem engedhettem közel magamhoz. Nem akartam kockáztatni.

Végül én lettem a magányos, furcsa gyerek.

Oliver halála után változtathattam volna ezen, de nem láttam sok értelmét, főleg azután, hogy megismertem Forbes-t. Nem igazán tetszene neki, ha lennének barátaim. Szeret irányítani. És ha egyedül vagyok, sokkal jobban tud irányítani.

– Szia!

– Szia, bébi! Sokáig maradsz még? – Jó hangulatban van. Hála az égnek!

– Nem, már nem sokáig. Csak a padlást kell befejeznem, aztán megyek haza. Így csak Oliver irodája marad holnapra.

– Átjöjjek este?

Ne!

– Aha. – Arra törekszem, hogy öröm és izgalom szője át hangomat.

– Hiányoztál az elmúlt napokban – mondja halkan.

– Te is nekem. – Egyszer sem.

– Ma este mindent bepótolunk.

Istenem!

– Alig várom!

– Nagyszerű. Nyolcra ott leszek.

– Csinálok vacsorát.

– Szeretlek, Mia.

– Tudom. Én is szeretlek. – Utállak!

Sóhajtva teszem le a telefont és dugom vissza a zsebembe, majd elindulok fel a lépcsőn, hogy nekilássak a padlásnak is.

~~~

– Szia! – Forbes átölel, és beburkol drága kölnijének illata.

Forbes vonzó férfi. Szőke, száznyolcvan magas, sportos testalkatú. Olyan klasszikus amerikai. Ránézésre hasonlítunk. Én is szőke vagyok és vékony, még ha ő néha panaszkodik is, hogy van rajtam pár felesleges kiló. És alacsony vagyok. Pontosan százhatvan. Ez elég nagy hátrány, amikor a dolgok Forbes-szal eldurvulnak. Nem mintha valaha is visszavágnék. A visszavágás csak ront a helyzeten. Ezt a leckét már régen megtanultam.

Lehajol hozzám és határozottan szájon csókol. Azonnal érzem az alkoholt a leheletén. Mielőtt idejött, ivott.

A gyomrom összeszorul.

Valamikor szerettem Forbes csókjait. Különösen, ha nem volt részeg. Emlékszem, mennyire vártam, hogy ajkait az enyéimen érezzem. Most ez az utolsó, amit akarok.

Ne értsetek félre. Forbes-nak nincs szüksége alkoholra ahhoz, hogy beinduljon. Csak ha már piás, akkor gyorsabban beindul.

Követ a konyhába, sőt még a kezemet is megfogja, pedig ez nem szokása. Amikor kettesben vagyunk, nem szokott megérinteni. Csak nyilvánosan, vagy ha szexet akar.

Kiszabadítom ujjaimat a mancsából, hogy megfoghassam a serpenyőt, miközben megkeverem a tűzhelyen rotyogó szószt.

A homlokát ráncolva lép el tőlem, és odamegy a hűtőhöz.

Kivesz egy sört, de engem nem kérdez meg, hogy én is akarok-e inni. Forbes szerint a nők ne igyanak sört, és főleg ne üvegből. Szerinte ez nem nőies, de amikor nincs velem, akkor üvegből iszom. Azt hiszi, hogy a hűtőben lévő sörök az övék, és én meg is hagyom ebben a hitében.

Visszalép mellém, és a konyhapultnak támaszkodik. Lejjebb tekerem a serpenyő alatt a hőt, hogy lassú tűzön rotyogjon tovább. Spagettit csinálok salátával. Egyszerű, de nagyon finom. Régi szakácsnőnk, Mrs. Kennedy mutatta meg, hogyan kell elkészíteni. Mindig tanított főzni, amikor Oliver távol volt. Miután elment tőlünk, nagyon hiányzott. Oliver kirúgta, amikor meghallotta, hogy a karomon lévő zúzódásokról kérdezősködött.

– Arra gondoltam, hogy ide kéne költöznöm. – Forbes szavai úgy lebegnek előttem, mint olajcseppek a vízen.

A kezem megfeszül a serpenyő nyelén.

Ne! Ne! Ne!

– Mit gondolsz?

Most nagyon óvatosnak kell lennem.

Rezzenéstelen arckifejezéssel fordulok felé.

– Azt hittem, szeretsz a barátaiddal lakni.

Forbes egy hatalmas házat bérel négy diákszövetségi barátjával két háztömbnyire tőlem.

– Így is van, csak nagyon hangosak. Mindig buliznak, nekem meg nyugalomra van szükségem a munkámhoz. De ezt te is tudod. Hisz te is azért laksz egyedül, hogy nyugodtan tanulhass.

Ez nem igaz. Azért lakok egyedül, mert nincsenek barátaim, akikkel megoszthatnám a lakásomat. És soha az életben nem akarok többé egy fedél alatt élni egy férfival. Különösképpen nem veled.

Fogom a fakanalat, és újból elkezdem kevergetni a szószt. Mivel nem tudom visszatartani mondandómat, megpróbálom a lehető legszelídebben megfogalmazni. – Nem gondolod, hogy ez még egy kissé korai? Úgy értem, még csak hét hónapja ismerjük egymást.

A bekövetkező csend hossza tájékoztat haragjának szintjéről.

És ez nem jó. Egyáltalán nem jó.

– Nem akarsz együtt élni velem? – Hangja nem tűnik sértettnek. Csak dühös.

Buta, Mia!

Hülye, hülye, hülye, Mia.

– Persze, hogy akarok. Csak rád gondolok. Nem akarom, hogy ilyen hamar elkötelezve érezd magad – mondom gyorsan, de feleslegesen. Ezt tudom.

– Lószart! – Félretolja a tűzhelyen a serpenyőt, mögém lép és a hosszú hajamba markol, majd azt a kézfejére tekeri, és lassan hátrahúzza a fejem. – Mia, te elkötelezve éreznéd magad, ha ideköltöznék hozzád?

– Forbes, kérlek – mondom, és nehezen nagyot nyelek.

– Válaszolj!

– Nem, persze, hogy nem.

– Esetleg van valaki más, akivel együtt akarsz élni, Mia? Egy másik fickó? Mással is kefélsz? – Már olyan erősen húzza a hajamat, hogy fájdalmasan ég az egész fejbőröm. A szemem könnyezik a fájdalomtól.

– Természetesen nem. Nincs senki más az életemben. Csak veled akarok lenni. Szeretlek.

Utállak!

– Nem hiszek neked. Biztos, hogy valaki mással kefélsz.

Megfog, megfordít, és a hűtőszekrénynek lök. Fájdalom marja végig a hátamat.

– Nem. Esküszöm. – A szám kiszárad, és levegőért kapkodok. Egy könnycsepp gördül végig az arcomon. Tudom, mi jön ezután, és semmi sincs, amit tehetnék, vagy mondhatnék, ami megállíthatná, hogy ez megtörténjen.

– Ha semmit sem csináltál, akkor mi a faszért sírsz? – tolja a képét az arcomba. Látom tekintetében, hogy elvesztette a fejét. A kedves Forbes, aki az előbb jött át hozzám, kint maradt az ajtómon kívül.

Maga felé ránt, és a következő pillanatban megint a hűtőnek lök. Úgy beverem a fejemet, hogy a fogaim is összecsattannak.

– Azért sí-í-írok... me-ert nem akarom, hogy bánts – akadozva tudok csak beszélni.

Nem akarom, hogy bánts! Hülyeség mondanom, hisz mindig ez van, és nem fog megváltozni, csak mert ezt kérem.

– Sí-í-írok – engem utánozva kigúnyol, majd elkezd röhögni.

Aztán elsötétül a tekintete, és pontosan tudom, mi fog következni. Behunyom a szemem és felkészülök.

Arcomon érzem pofonjának ismerős csípését.

A szám elkezd vérezni.

Gondolj boldog pillanatokra, Mia! Valamire, ami boldoggá tett.

Amikor az arcomat süti a nap. Az ablakpárkányomon lévő virágok illatára. Amikor egy szép napon lenyitom az autóm tetejét, és szél a hajamba kap. És úgy érzem magam, mint egy madár. Egy madár, ami szabadon repülhet.

Gondolja a zenére, Mia! Emlékezz egy dalra. És énekeld magadban, miközben messze szállsz innen…

– Nem szégyelled magad, hogy sírsz? – kérdezi, és lekever még egy pofont. – Csak folytasd, és majd adok én okot neked a sírásra.

Már nem sírok, de ez Forbes-t nem állítja meg. Soha, semmi sem állíthatja meg.

Így hát elrepülök egy biztonságos helyre. Egy helyre, ahol boldogságra lelek.

~~~

 

Kezdek észhez térni, de elképzelésem sincs, mennyi idő telt el. Egyedül fekszem a konyhapadlón.

Feltérdelek, és térdeim fájdalmasan érintik a csempét. Fáj a fejem, és a bordáim is fájnak. Óvatosan odanyúlok. Nem, nincsenek eltörve. Csak zúzódások. Már törte el bordámat, így felismerem, az milyen fájdalommal jár. Kezemet a bordáimra szorítva próbálom visszafogni a fájdalmat, miközben felállok.

Észreveszem, hogy még mindig be van kapcsolva a tűzhely, ezért lassan és halkan odamegyek, hogy lekapcsoljam. A gomb kattanása hangosan visszhangzik a nagy csendben. Megdermedek. Most az a legfontosabb, hogy eltűnjek, láthatatlanná váljak. Nem akarom felhívni magamra Forbes figyelmét.

Elfordítom a fejem, és az ajtó résén keresztül benézek a nappaliba. Látom Forbes-t a kanapén ülve, egy sörrel a kezében, ahogy a sörösüveget bámulja.

Tudom, mi következik. Már többször eljátszottuk ezt a jelenetet.

Óvatosan kinyitom a konyhaajtót, és lábujjhegyen elindulok az előszobán át a fürdőszobába. Amint halkan becsukom magam után az ajtót, a szekrényből előveszem az elsősegélydobozt, majd megnézem magamat a tükörben.

Nem látok zúzódásokat. Forbes általában nem szokott elég keményen megütni ahhoz, hogy zúzódást hagyjon az arcomon. Ezt Oliver se tette.

Az arcon látható zúzódások kíváncsivá teszik az embereket.

Ellenőrzöm az ajkaimat is. Belülről felszakadt egy helyen. Biztos a fogam vágódott bele.

Beveszek két fájdalomcsillapítót a bordáimra, majd gézt veszek elő, hogy kezeljem az ajkaimat is.

Előrehúzom az ajkamat, és fertőtlenítő krémet kenek a vágásra.

– A picsába! – suttogom.

Egy könnycsepp gördül le az arcomon, amit a karommal letörlök.

Amikor végzek, a gézt kidobom a szemetesbe, a krémet berakom az elsősegélydobozba, amit visszateszek a szekrénybe.

Óvatosan felemelem a pólómat, hogy megnézzem a bordáimat. A bőröm vörös és duzzadt. Néhány óra múlva véraláfutások és zúzódások lesznek láthatók. Nem lesz szép látvány.

Szemem sarkából mozgásra leszek figyelmes az ajtó felől. Forbes.

Megdermedek. Elengedem a pólómat, hogy eltakarjam magam. Hogy eltakarjam előle, amit ő tett velem.

– Én tettem ezt? – Hangjában sajnálkozást hallok. És szemeiben könnyeket látok.

Utállak!

– Istenem! Nagyon sajnálom. – Gyorsan odajön hozzám, és magához ránt.

Úgy tűnik, nem érdekli, hogy a bordáimban érződő fájdalomtól grimaszolok. Csakis magával törődik. A lényeg, hogy ő jobban érezze magát, velem nem foglalkozik.

– Sajnálom, Mia! Nagyon sajnálom – Értéktelen szavai közben az arcomat csókolgatja.

Könnyei az arcomat nedvesítik. Feldühít. Kihasználtnak érzem magam. Gyengének. Kimerültnek.

– Jól vagyok – sikerül kinyögnöm.

Része a szövegemnek. Egész életem egyetlen hosszú, végtelen forgatókönyvön alapszik.

– Nem teszek ilyet többet. Ígérem. Nagyon szeretlek, Mia. Már a gondolat is, hogy valaki más is lehet az életedben, megőrjít. Megőrjít a féltékenység. És mostanában nagy a feszültség az apámmal, nagy nyomás alatt vagyok…

Már nem hallom üres kifogásait, bocsánatkérését. Kikapcsoltam. Már csak arra ügyelek, hogy a megfelelő pillanatokban szólaljak meg.

– Semmi baj, Forbes. Minden rendben lesz.

– Szeretlek – mondja zihálva. – Nem veszíthetlek el. Nem tudom, mihez kezdenék nélküled.

Érzem a hangulatváltozását és tudom, mi következik. Mindig ez jön, miután megüt.

A farmeromhoz nyúl, és elkezdi lehúzni a sliccemet. Keze lejjebb csúszik, le a lábaim közé, be a bugyimba. – Mia, annyira szeretlek. Engedd meg, hogy jóvátegyem. Kérlek.

Behunyom a szemem, és bólintok.

Nem ellenkezem. Soha sem ellenkezem.

Becsukom a szemem, és hagyom, hogy levetkőztessen. Hagyom, hogy a falnak támasztva megdugjon, hiszen csak ezt a formáját ismeri a szexnek.

És bármennyire is rosszul hangzik, egy részem szomjazik arra, hogy jól érezzem magam. Szeretve érezzem magam. Még ha hamis is ez az érzés. És most, Forbes-t hallgatva, amint azt mondja nekem, mekkora szüksége van rám, nincs még egy olyan nő, mint én, és nem tudna senki mást szeretni, behunyom a szemem, és úgy teszek, mintha ez igaz lenne. Mintha valaki tényleg úgy szeretne, ahogy azt megálmodtam.

Amikor Forbes végez, átvisz a hálószobámba.

Félrehajtja az ágytakarót, lefektet, majd mögém fekszik, és szorosan magához ölel.

– Szeretlek – suttogja. – Soha többé nem foglak bántani. Soha.

Behunyom a szemem, és kényszerítem magam, hogy én is kimondjam. – Én is szeretlek.

Nem sokkal később megérzem ritmusos lélegzetvételét, és kicsúszok a karjaiból.

A sötét konyhába megyek, nem veszem a fáradságot, hogy felkapcsoljam a villanyt. Kinyitom a hűtőt. Fénye némileg eloszlatja a sötétséget. Csak bámulom a tartalmát, miközben a fájdalom és az önutálat tőrként váj a bőrömbe.

Csak el akarok szökni. Csak szabad akarok lenni.

Mint amilyen szabadnak érzetem magam azon a napon, amikor Oliver meghalt.

Aznap óriásnak éreztem magam. Úgy éreztem, bármire képes vagyok.

És csak arra voltam képes, hogy pótoljam Olivert Forbes-szal. Ez mit mond el rólam?

Hogy el vagyok cseszve. Sérült vagyok.

Olyan dolgokat tár fel, amiket már tudok.

Úgy tűnik, nem tudok elszakadni tőle. Nem tudok szakítani vele. Az olyan nők, mint én, nem tudnak megszabadulni az olyan pasiktól, mint Forbes.

Csak akkor leszek szabad, ha ő mondja.

Ami persze nem fog megtörténni.

Tudom, mert tökéletes vagyok ahhoz az élethez, amilyet ő akar.

Képlékeny vagyok. Nagyon könnyen lehet manipulálni. Hallottam, ahogy az apám egyszer azt mondta neki, hogy pénzes családból származom és jó neveltetésben részesültem. Orvosnak tanulok, pontosabban sebésznek, mint Oliver. Nem én választottam ez a pályát, Oliver mondta, hogy sebésznek kell lennem. Úgyhogy sebész leszek.

Mindezek a tulajdonságaim tökéletesen megfelelnek Forbes-nak.

A hozzá hasonló férfiak úgy választanak nőt maguknak, mint a munkáltatók alkalmazottat: hidegen és módszeresen. A szerelem nem játszik szerepet, még akkor sem, ha Forbes valószínűleg elhiteti magával, hogy létezik közöttünk szerelem.

Aztán egy napon, a nem túl távoli jövőben Mrs. Forbes Chandler lesz belőlem. Születnek gyerekeink, és továbbra is rendszeresen megver engem, így vezetve le dühét a kudarcai és a hibái miatt.

A kívülállók szemében tökéletes házasság lesz a miénk. De a zárt ajtók mögött többször is ájulásig fog verni. Nap mint nap viselni fogom ugyanazt az álarcot. Eljátszom Forbes tökéletes feleségét, ahogy Oliver tökéletes lányát is eljátszottam.

Forbes soha sem kérdezett a múltamról.

Ahogy soha sem kérdezte meg, hogyan keletkeztek a testem titkos részeit tarkító sebhelyek.

Emlékszem, hogy nagyon féltem, amikor először szeretkeztünk. Féltem, hogy hátha kérdezősködni fog róluk. De nem tette. Bizonyos értelemben megnyugodtam, de ugyanakkor csalódott is voltam.

Meggyőztem magam, hogy biztos nem akarta, hogy kellemetlenül érezzem magam, vagy felzaklasson a múltam felidézése.

Pedig az igazság az, hogy azért nem kérdezett meg, mert nem érdekelte. Hegeim talán megerősítették, hogy én vagyok a megfelelő nő a számára.

Talán már az első estén látta a szemeimben, amikor tekintetünk találkozott abban a bárban.

Végül is ki ne látná, ha valaki hozzá illő?

Benyúlok a hűtőbe és különféle ételeket pakolok ki a konyhapultra.

Nyitva hagyom a hűtő ajtaját, hogy fényt adjon, míg a szekrényből is előveszek pár rágcsát. Amikor már elégedett vagyok a felhozatallal, feltépem a tegnapi csirkét takaró fóliát, és elkezdek enni.

~~~

A konyhakövön ülök. Testem izzad és ujjaim ételtől ragacsosak. A hasam fájdalmasan tele van. Hátamat az ajtónak támasztom. Körülöttem üres kajás dobozok és csomagok.

Tudva, hogy nem maradhatok itt egész éjszaka, feltápászkodom.

A gyomrom fáj, hányingerem van. Rosszul érzem magam.

De élvezem ezt az érzést.

Rendet teszek. A tálakat a mosogatógépbe teszem. Az ételes csomagokat jó mélyre süllyesztem a szemetesbe, hogy Forbes ne láthassa meg. Nem mintha érdekelné, de jobb, ha vigyázok magamra. Mindig figyelek arra, hogy ne adjak neki okot feldühödni.

Megmosom a kezeimet. Aztán a fürdőszobába megyek, ahol az ajtót magamra zárom.

Nem kapcsolom fel a villanyt. Nem akarom megkockáztatni, hogy a tükörben meglássam magamat.

A WC elé térdelek, felnyitom a tetejét.

Két ujjammal lenyúlok a torkomon, és ez segít megszabadulnom a fájdalomtól.