23.-24.-25. Fejezet

 

Huszonharmadik fejezet

Jordan

Fordította: Elpida

 

– Én ezt nem bírom tovább! – mondom, és sietve felkapom a kocsikulcsomat az asztalról.

Egész nap vártam, de Mia nem adott életjelt.

És most már sötétedik.

És már kurvára aggódom.

Néhány órával ezelőtt megpróbáltam felhívni a mobilján is. A számát azon a papíron találtam meg, amit akkor töltött ki, amikor bejelentkezett a szállodába. Mekkora faszság ez – még a mobilszámát se tudtam. De egyrészt soha nem kellett telefonon beszélnem vele, másrészt amióta ismerem, soha nem láttam, hogy a kezében tartotta volna a mobiltelefonját. De meg kellett próbálnom.

Ki volt kapcsolva. Még hangüzenetet sem tudtam hagyni neki, mert a rendelkezésre álló memória megtelt. Kétségbe vagyok esve, tehetetlennek érzem magam, ezért most az egyetlen dolgot teszem, amit tehetek. Megyek, megkeresem.

– Veled megyek – mondja apám, miközben feláll.

– Nem. Te maradj itt, hátha visszajön. És akkor azonnal hívjál fel!

– Hová mész, hol akarod keresni – kérdezi, amikor kinyitom a bejárati ajtót.

Megtorpanok. Fogalmam sincs. Azt tervezem, hogy addig bolyongok a városban, amíg nem lesz valami jobb ötletem. Felé fordulok. – Te hol keresnéd?

Megvakarja a fején rövid, őszülő haját. – Ha az ő helyében lennék, és egy olyan városban lennék, amit nem ismerek, és ha most tudnám meg mindazt, amit ő is megtudott... akkor elmennék egy bárba, és piálnék… De nem hiszem, hogy Mia ilyen lány lenne – teszi hozzá, amikor látja, hogy nemlegesen rázom a fejem.

– Nem, ő nem ilyen.

– Akkor inkább valami csendes helyre mennék. Valahová, ahol egyedül lehetek.

– És mit gondolsz, hol találhat csendes helyet?

– Hát… itt – mondja.

– Egy másik szállodában?

– Azt hiszem.

– Köszönöm, apa.

A kocsimhoz rohanok. Nagy sebességgel indulok, úgy száguldok végig a felhajtón, hogy felverem a kavicsokat.

~~~

Eddig tíz szálloda parkolóját is megnéztem, hátha látom az autóját, de eddig semmi.

Nem tudom, hogy nem csak vesztegetem-e az időmet. Könnyen lehet, hogy elhagyta a várost, de nekem akkor is tovább kell keresnem.

Megállok egy kereszteződésben. Mivel eltévedtem, és nem tudom, merre menjek, a homlokomat a kormánykerékre támasztom.

A következő pillanatban többször dudálnak mögöttem, és a frászt hozzák rám. Felnézek, és a visszapillantó tükörbe pillantva egy autót látok meg magam mögött.

– Jól van, na! Megyek már! – kiáltom. Sebességbe teszem az autót, és jobbra fordulok.

Az úton haladva jövök rá, hogy a városból kivezető utat követem. Talán már elment. Talán a tudatalattim így üzen nekem. Csüggedten és magamban teljes kudarcot elkönyvelve elkezdek visszakanyarodni. Körülnézek, hogy nem jön-e autó, aztán a szemem az ő autójára esik. Egy olcsó motel előtt parkol.

Megáll a szívem.

Aztán nagyon gyors ütemben újraindul.

Összeszedem magam, helyben megfordulok, és behajtok a szálló parkolójába. Megállok a recepció előtt.

A pult mögött álló fickó úgy néz ki, mint egy idióta. Még csak felém sem fordul, amikor belépek. Továbbra is tévét néz. Utálom, hogy Mia úgy érezte, nem tud máshová menni, csak ide. Miának nincs helye egy ilyen helyen. Az ő helye mellettem van.

– Helló haver! – A kezemmel a pultra támaszkodom. – Szeretnék egy szívességet kérni. Összevesztem a barátnőmmel... – A barátnőm! Ez az első alkalom, hogy ezt mondtam, Mia, a barátnőm. Vicces, hisz nem tudom, hogy vagyunk-e bármi – …méghozzá elég durván. Beszélnem kell vele, de nem veszi fel a mobilját.

– Ebben az esetben valószínűleg nem akar veled beszélni – mondja hűvösen, anélkül, hogy levenné a szemét a tévéről. Ökölbe szorítom a kezemet.

Nem törődöm azzal, mit mondott, metsző hangon folytatom: – Az autója kint parkol. Tudom, hogy itt vett ki szobát. Csak mondd meg a szobaszámát.

Objektíven szólva, a fickó nem mondhatja meg. De ez a szálló nem tartozik a legtekintélyesebb vállalkozások közé. Szóval vagy elmondja, vagy egy nagy fasz lesz, és visszautasítja. Az arckifejezéséből ítélve azt hiszem, valószínűleg az utóbbira számíthatok.

Hirtelen megrándul az ajka, és elvigyorodik. – Arról a csinos, feszes seggű, szőkéről beszélsz, aki egy nagyon dögös autót vezet? Néhány napja már járt itt – csak egy napra maradt.

Itt volt néhány napja?

Kezdek teljesen elzsibbadni.

– Valószínűleg azért, hogy... szundikáljon egyet – folytatja a faszfej. – És az arcodból ítélve valószínűleg te nem jöttél vele. – Elneveti magát. – Így haver, szart se mondok el neked.

Átnyúlok a pulton, megragadom az ingénél fogva, és felemelem a székről. – Mondd meg azonnal, melyik szobában van! – sziszegem az arcába dühtől remegve. – Különben a szart is kiverem belőled, aztán megyek, és egyenként berugdosom az összes szobád ajtaját, kirángatom az összes mocskos törzsvendégedet – azokat, akiket nem kéne zavarni, mert óradíjért dolgoznak –, míg meg nem találom a lányt, akit keresek.

Kinyitja a száját, hogy beszéljen, de megállítom, mielőtt megszólalhatna.

– És ne kezdj el siránkozni, hogy kihívod a rendőrséget, mert az apám is zsaru. – Na ez hazugság, de most minden kártyámat kijátszom. – Szóval ne vesztegesd a kibaszott időnket, mert ők úgysem jönnek ki ebbe az olcsó lebujba, főleg nem egy olyan szarházi miatt, amilyen te vagy. Most pedig mondd meg szépen, melyik szobában van!

Kirángatja az ingét a markomból, így végül elengedem. – Jól van! – fújtatja, és nehezen lélegzik. – Kit érdekel? Leszarom. A 106-os szobában van.

– Látod, nem is volt olyan nehéz!

Elindulok a szobák felé. 1 0 6-os szoba. Megvan. Bekopogok és várok.

Semmi.

Benézek a függöny résein keresztül. Odabent sötét van, csak a TV vibráló fényeit látom. Mia sehol.

Bekopogok az ajtón. Hangosabban. A nevét kiáltom. Várok. Figyelek, hallok-e valami mozgást.

Még mindig semmi.

– Mia! – Dörömbölök az ajtón. – Tudom, hogy odabent vagy. Láttam az autód a parkolóban. Csak tudni szeretném, hogy jól vagy-e.

Az ajtóhoz tapasztom a fülemet, hátha hallok valamit. Aztán meghallom őt… nagyon gyenge a hangja.

– Mia! – kiabálom újból a nevét, miközben a szívem majd felrobban.

– Jordan.

Gondolkodás nélkül hátralépek egy lépést, és keményen belerúgok az ajtó zár felőli oldalába. Azonnal megadja magát. Berontok, mint egy őrült. Mindenütt rendetlenséget látok. Élelmiszercsomagolások, csomagolódobozok, csak szemét mindenütt.

Meghallom nyögését. A fürdőszoba felől.

És meglátom őt a padlón. Szorítást érzek a gyomromban. Mindent pillanatok alatt felfogok. A homlokán megszáradt vér, és a hajában is. Az arca csokoládénak látszó anyaggal van összekenve. Aztán jellegzetes szag csap meg, majd meglátom a hányást a mosdókagylóban... és közvetlenül fölötte az összetörött tükröt.

Letérdelek mellé. – Mia, én vagyok az. Itt vagyok melletted. Jézusom, kicsim, mi történt? – Megragadom a kezét. Az ujjpercei felszakadtak, és a tetejükön megszáradt vér van... Mia valószínűleg összetörte a tükröt. Dühöngve!

Bassza meg! Mit tettél magaddal, kicsim? A szemeimet könnyek csípik.

– Jordan... – mondja lélegzetvisszafojtva. Szemhéjai megrebbennek. Nem lát tisztán.

– Itt vagyok. – Tenyeremet az arcára helyezem. – Segítséget hívok.

– Nem... – suttogja. – Csak… adj… egy… kis időt – nyögi. A szemei lecsukódnak.

– Mia, kicsim... Maradj ébren, kicsim! Ne aludj el! – Gyengéden megsimogatom az arcát.

– Fáradt vagyok...

– Mia! – Kicsit erősebben megpofozom, de már eszméletlen. A következő pillanatban már telefonálok is, hogy sürgősen küldjenek mentőt.

~~~

– Hogy van?

Felállok, amikor apám jön be a váróterembe, ahol már legalább fél órája várakozom, azóta, hogy megérkeztünk és azonnal bevitték Miát kezelésre.

– Nem mondanak nekem semmit, mert nyilvánvalóan nem vagyok a rokona. – Csalódottan felemelem a kezem, és dühösen nézek a recepciósra.

Apám megragadja a vállamat, hogy magára irányítsa a figyelmemet. – Gyakorlatilag a rokonai vagyunk. – Határozott pillantást vet rám, majd elindul a recepció felé.

A legkevésbé sem akarom Miát a mostohatestvéremnek hívni. De ha ez segít abban, hogy megtudjak valamit a helyzetéről, akkor bármit mondok, amit csak hallani akarnak.

Idegesen járkálok fel-alá, és figyelem, ahogy apám a recepcióssal beszél.

Látom, hogy megerősítésképpen bólint. A nő mond neki valamit. Ismét bólint. Aztán apám visszaindul felém.

– Mit mondott?

– Azt mondta, hogy jelenleg is vizsgálatokat végeznek Mián, de mivel ma este nagy a forgalom, lehet, hogy néhány órát még várnunk kell.

– Ó, Istenem! – Ujjaimmal megcsípem az orrnyergem, behunyom a szemem, és megpróbálom lenyugtatni izgatott idegeimet. – Csak látni akarom őt. Tudni, hogy jól van.

– Fiam, rendbe fog jönni. – Megszorítja a vállamat. – Mivel egy darabig még itt leszünk, elmegyek kávéért.

Egyetértve bólintok, és hátamat a falnak támasztom. Becsukom a szemem.

~~~

 

Néhány óra múlva...

 

– Mr. Matthews!

Felkapom a fejem. Egy harminc év körüli nő áll előttem, kontyba kötött hajjal, fehér köpenyben.

– Dr. Packard vagyok. Önök Mia Monroe rokonai? Ön jött vele, ha nem tévedek?

Felállok. – Igen... Én vagyok az ő... az ő...

– Én vagyok a mostohaapja – szól közbe apám, aki mellém áll. – Hogy van?

A doktornő az apám felé fordítja a figyelmét. Hálásan nézek rá.

– Mia kisebb agyrázkódást szenvedett, amikor esés közben beütötte a fejét. Semmi komoly. Ami azonban komolyan aggaszt első vizsgálat után, az az, hogy súlyos dehidratáltság jeleit mutatja, és veszélyesen alacsony a vérnyomása.

– Súlyos dehidratáltság? – mondom értetlenül. – Mi ennek az oka? – Nem vagyok orvos, de tudom, hogy a súlyos kiszáradást nem lehet csak úgy elkapni.

Eléggé bosszúsan néz rám. Aztán visszafordul apámhoz. – Mr. Matthews...

– Jobban szeretném, ha csak Jimnek szólítana.

– Jim, volt már korábban is Miának hasonló… étkezési problémája?

– Hogy érti ezt? Mit ért ez alatt? – kérdezem.

A szemei ismét rám szegeződnek. – Ön Mia...?

– Mostohatestvére. – Majdnem belefulladok, ahogy kimondom ezt, pedig ez teljesen igaz. – Jordan. Jobban szeretném, ha csak Jordannek szólítana.

Megköszörüli a torkát, majd felém fordul. – Jordan, a vizsgálatok után, amelyeket a mostohatestvérén végeztem, találtam néhány dolgot, ami aggaszt.

– Mint például? – A szívem elkezd kalapálni.

– Nem mondhatok többet, hacsak nem kapom meg előbb Mia beleegyezését.

– Okkal kérdezte. Miért? Úgy gondolja, hogy Miának az étkezéssel van gondja? Miről van szó? – Lehet, hogy kicsit nyers vagyok, de kibaszottul kezd valami zavarni. – Mi a probléma? Allergia? A szervezete nem tolerál bizonyos ételeket? Emésztési probléma? – Előbb mondok dolgokat, minthogy gondolkodnék. Aztán valami kezd kitisztulni előttem. Becsukom a szemem, próbálok gondolkodni. Eszembe jut, hogy nézett ki a szoba, ahol megtaláltam, és az agyam megdermed. Emlékszem az összes ételcsomagolásra, a szemétre... Aztán eszembe jut az arcára kent csokoládé, mintha mindent csak magánba tömött volna.

És hogy hányt.

Hányt!

Sokat evett.

Aztán hánytatta magát.

Gondolkodj, Jordan! Gondolkodj...

Bulimia.

Bassza meg! Ne!

Kinyitom a szemem. – Úgy gondolja, hogy Mia bulimiás.

Az orvos zsebre dugja a kezét, és nagyot sóhajt. – Erre rengeteg bizonyíték van. De semmiben sem lehetek biztos, amíg nem beszélek Miával.

A szívem továbbra is eszeveszetten ver.

– Értem. Akkor menjen és beszéljen vele most – bólintok a folyosó felé. – Magával megyek.

Megrázza a fejét. – Ez jelenleg lehetetlen, mert Miát le kellett szedálnunk, és különben is...

– Leszedálni? – Meglepetten ráncolom a szemöldököm. – Miért?

– Jordan, amikor Mia magához tért, nagyon feldúlt lett. És a stressz miatt más problémák is felmerültek. – Egy pillanatra elhallgat, amíg valaki elmegy mellettünk.

– Milyen problémák? – Két karomat összefonom a mellkasomon, próbálom kordában tartani az idegeimet. Nem sok kell, és felkutatom az összes kibaszott szobát, Miát keresve, hogy mellette lehessek.

A doktornő két tenyerét egymáshoz nyomva folytatja: – A vizsgálat alatt, a stressz és a kiszáradás miatt rohamot kapott.

– Rohamot? A kurva életbe! – Behunyom a szemem, és kezemmel eltakarom az arcomat.

Érzem apám kezét a hátamon, hogy támogatását mutassa.

– Miután kezeltük a rohamot, úgy gondoltam, hogy helyénvaló lesz nyugtatót adni neki. Elaltattuk. Ez lehetőséget ad a szervezetének, hogy megnyugodjon, és intravénásan folyadékot adunk neki, hogy ellensúlyozzuk a kiszáradását. Tudja, amikor ébren volt, visszautasította, hogy segítsünk rajta.

Visszautasította a segítséget? Nem akar meggyógyulni? Megszólalt a zsebében lévő mobiltelefon. – Elnézést. – Előhúzza a telefont, és a képernyőre néz. – Mennem kell. Sajnálom. – És elindul hátrafelé.

– Amint Mia felébred...

– Azonnal jövök, és szólok. – És elment.

A legközelebbi székre rogyok. Kezembe hajtom a fejemet. Apám mellettem ül. – Fiam, rendbe fog jönni. Segíteni fogunk neki. Bármire is legyen szüksége.

Kicsit felemelem a fejem, és ránézek. – Mi van, ha nem akarja a segítségemet?

Szomorúan rám mosolyog. – Majd meglátjuk, mit tehetünk. Ne aggódj.

~~~

Apámmal itt töltöttük az éjszakát a kórház várótermében. Nem hallottunk semmi újat, pedig többször is megkérdeztem a recepcióst. A válasza mindig ugyanaz volt. Még nincs változás. Mia még mindig alszik.

Így az órák nagy részét azzal töltöm, hogy újra és újra ugyanazokon a dolgokon gondolkodom.

Próbálok rájönni, mi történt. Voltak nyomok, jelek, amiket nem vettem észre? De nem jutok semmire.

Ezért mivel semmi mást nem tehetek, úgy döntök, alszom. Elnyújtózkodom három ülésen, és hagyom, hogy apámé legyen a kanapé.

Behunyom a szemem, és elalszom.

Amikor legközelebb kinyitom a szemem, a kórház nagy ablakain keresztül nappali fény áramlik be. Ránézek a falon lévő órára, és látom, hogy fél nyolc van.

Apám már ébren van, és a falra szerelt TV-n nézi a híreket, miközben az automatából származó vacak kávét szürcsöli.

– Mióta vagy ébren? – kérdezem tőle, miután rendesen felülök. Hátamat a szék háttámlájának támasztom, és akkor érzem, hogy minden csontom fáj.

– Nem régóta.

– Valami újdonság?

– Semmi. Hoztam neked kávét. Lehet, hogy már kihűlt. – Átnyújtja nekem.

– Jó lesz. Köszönöm. – Két nagy kortyot iszom a langyos kávéból, és leteszem az asztalra.

– Beszéltem Paulával. Már úton van a szálloda felé, hogy megetesse Dózert.

Hála az égnek, Perryék tegnapelőtt elutaztak, és a szállodában már csak Dózerrel kell foglalkozni.

Felállok, hogy kinyújtóztassam a lábam. – Köszönöm.

A bejárati dupla ajtók kinyílnak, és hideg levegő áramlik be a helységbe. Ez valójában segít, hogy jobban felébredjek.

Az ajtón keresztül egy velem egykorú srácot látok bejönni. Azért veszem észre, mert nyilvánvaló, hogy pénzes. Olyan arroganciával járkál, amilyennel csak a pénzemberek rendelkeznek. Elindul a recepció felé.

– Kiugrok a mosdóba – mondom apámnak.

Pont elsétálok a recepció mellett, ahogy a mosdó felé tartok, amikor elkapom a fickó beszélgetését a recepcióssal.

– …a nevem Forbes Chandler. Tegnap este felhívtak, és közölték velem, hogy a barátnőmet, Mia Monroe-t behozták ide a kórházba. Tudni akarom, hogy van, és hogy mikor láthatom.

Azonnal felmegy a vérnyomásom. Megállok, és lassan megfordulok.

– Igen, természetesen – mondja mosolyogva a recepciós. – Hadd nézzek utána.

Gépelni kezd a billentyűzeten.

Kattogtat az egérrel.

Arrogáns fickó az órájára néz.

Ő az. Ez a szőke bunkó az a szemétláda, aki bántalmazta Miát.

Miért jött ide? Ki hívta fel? Mia kérte, hogy hívják ide? Fájdalom árad szét bennem, amely gyorsan átvált dühbe, kétségbeesésbe és frusztrációba.

Forbes megfordul, és felém néz. Látja, hogy bámulom.

Ökölbe szorítom a kezeimet.

Furcsán néz rám.

Aztán elfordul, de biztosan érzi, hogy még mindig őt nézem, ezért újra felém fordul.

– Akarsz valamit? – kérdezi önelégült fejjel.

Egy lépést teszek felé. – Te vagy Forbes?

– Igen. Ki kérdezi...?

Nincs ideje befejezni.

Mert behúzok neki. Keményen.

Egyből kidől. Punci.

De nem állok meg itt. Rávetem magam, miközben a földön fekszik, és megállás nélkül ütlegelem. Nem tudom leállítani magam.

Mert nem tudom elfelejteni Mia monokliját.

Vagy azt, hogy megpróbálta megerőszakolni.

Vagy, hogy ő a felelős a lány betegségéért.

Ő a felelős azért, hogy annak az ócska szállodának fürdőszobájában elájult.

És azért, mert szeretem ezt a lányt. Akarom őt.

És minden csak fájdalom. Kibaszott fájdalom.

Végtelen, könyörtelen. És a pofáját püfölve próbálok megszabadulni mindettől.

Nem tudom, hogy valaha is abbahagytam volna-e, vagy végül megöltem volna, de ez már nem fog kiderülni, mert nem volt lehetőségem folytatni püfölését, mivel az apám és a kórház biztonsági őrei leszedtek róla.

Három emberre volt szükség, hogy elvonszoljanak tőle. Mert ennyire elborult az agyam.

– Mi a faszom?! – fröcsögi véres szájából. – Megőrültél? Eltörted az orromat!

– Ez a legkisebb gondod – mondom habzó szájjal. – Ha még egyszer Mia közelébe mersz menni, megöllek!

Egy pillanatra megáll. Csak egy pillanatra. Mindkét kezével véres orrát fogja, és az enyémre fordítja a tekintetét. Valami megváltozik a tekintetében. Nem tudom, mit jelent, de az biztos, hogy nem tetszik.

Egyik kezét leengedi. Aztán fanyarul vigyorogni kezd. – Úgy látom, Mia jó munkát végzett, tökéleteset. – Szívből nevet. – Jó ebben. Tökéletesen tudja, hogyan kell eljátszani az áldozatot. És az arckifejezésedből ítélve látom, meg is dugtad. Bosszantani fog, amit mondok, de nem te vagy az első, és nem is az utolsó.

– Hazudsz, te szemétláda! – Megpróbálom megütni. De még mindig az apám és a két izmos őr fogságában vagyok. Így nem tudok a közelébe férkőzni.

– Hagyjatok! Engedjetek el! – kiabálom, és megpróbálok elszabadulni tőlük.

– Nyugodj meg! – mondja apám fenyegető hangon. –Ha így folytatod, hívni fogják a rendőrséget, ha még eddig nem tették meg. Aztán börtönbe zárnak, és onnan már nem tudsz segíteni Mián.

Amint kezdtem felfogni a szavait, és meghallom Mia nevét, kezdek megnyugodni. – Rendben. – Nagy levegőt veszek. – Engedj el. Nem fogom bántani. – Tekintetem rá szegezem. – Legalábbis most nem.

– Jordan! – szid meg apám dühösen.

– Mi a fene folyik itt? – Megfordulok, és látom, hogy Dr. Packard közeledik. Először Forbes-ra, majd rám néz. Úgy tűnik, nem tetszik neki, amit lát.

– Doktor nő, ez az úr minden ok nélkül megtámadta ezt az urat – magyarázza a recepciós, akit továbbra is sokkol az eset.

– Minden ok nélkül, a seggem?! – kiabálom. – Ez a szemétláda tehet arról, hogy Mia most itt van.

– Két hete nem láttam Miát...

– Igen. És ennek mi az oka? – Közelebb lépek hozzá. Apám átkarol és megállít.

– Jordan, maga támadta meg ezt az úriembert? – kérdezi a doki.

Ironikusan nevetek az "úriember" kifejezésen. – Igen. És szívesen megismételném.

– Forbes-hoz fordul. – Maga…?

– Chandler. – Az orra még mindig vérzik, és rácsöpög a drága ingére.

– Mr. Chandler, hívok egy nővért, aki ellátja önt. Akarja, hogy hívjuk a rendőrséget és feljelentést tegyünk?

Tekintete rám szegeződik.

– Csak rajta. – Teszek egy lépést előre, próbálok megszabadulni apám kezétől, ami még mindig átkarol. – Szívesen találkozom velük. És amíg a rendőrségen vagyok, elmondom a rendőröknek, hogy pontosan mit is tettél Miával.

Látom a félelmet a szemében.

Igen, te rohadék, pontosan tudom, mit tettél vele.

– Nem. – Krákog, hogy kitisztítsa a torkát, és megtörli az ajkát az ingujjába. – Nem akarok feljelentést tenni. Nincs vesztegetni való időm. Csak tartsák távol tőlem ezt a pszichopatát.

Az orvos biccent egy nővérnek. – Miss Callahan, kérem, foglalkozzon Mr. Chandlerrel.

– Örömmel. – A nővér felsegíti, és elindulnak a folyosón a másik irányba.

Tekintetem egész úton a hátát követi.

Az orvos elém áll, hogy eltakarja a szemem elől. – Nem tudom, mi volt ez az egész – mondja halkan. – De ha még egyszer így viselkedik a kórházban, akkor én magam hívom a rendőrséget. És többé be nem teheti a lábát ide. Megértette?

Kiengedtem visszatartott lélegzetemet. – Ja, megértettem.

– Jó. Mia felébredt, és látni akarja.

Felkapom a fejem.

– Tényleg?

– Igen. Jöjjön velem – mondja, és elindul.

Apámra nézek.

– Itt megvárlak – mondja.

Megköszönöm neki, csak a számat mozgatva. Bátorító mosollyal válaszol.

Meggyorsítom a tempómat, és utolérem a dokit. – Hogy van Mia, doktornő?

Rám néz. – Jobban van. Már beszélt is velünk.

Zsebre dugtam a kezem. – Az jó.

– Valóban. De meglepett, hogy amikor elmondtam Miának, hogy a mostohatestvére odakint vár rá, azt mondta, hogy neki nincs mostohatestvére. Pontosabban azt mondta, hogy nincsenek rokonai. – Kérdőn pillant felém.

Szégyenlősen elmosolyodok. – Ez egy bonyolult ügy. – Megvonom a vállam.

– Az élet sokszor az. – Megáll egy ajtó közelében. – Mia ebben a szobában van. Nos, Jordan, mivel elég sokat beszélgettem Miával a problémájával kapcsolatos aggodalmaimról, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha nem tesz neki említést ezzel kapcsolatban.

– Úgy érti, ne mondjam el neki, hogy tudok a bulimiáról?

– Pontosan. Hagyja, hogy magától mondja el. Biztos vagyok benne, hogy el fogja mondani magának. Nagyon is tisztában van a problémájával, de hatalmas sokk is érte, ami ezt a felismerést eredményezte. Ez a kérdés felkavarja őt. Nem akarom, hogy még jobban felzaklassa magát.

Megerősítésképpen bólintok. – Egyetértek, doktornő. Megteszem, amit kell, hogy segítsek neki.

Elmosolyodik. – Igen. Ezt gyanítottam.

Az ajtó felé fordulok.

– Jordan.

A vállam fölött visszanézzek rá. – Jobb lenne, ha letakarítaná a vért a kezeiről, mielőtt bemegy hozzá.

A kezemre nézek. Annak a rohadéknak a vérével van tele a kezem. – A francba! Igaza van.

Kivesz egy zsebkendőt a zsebéből, és elmegy, hogy benedvesítse a folyosó végén lévő vízautomatához. Egy pillanat múlva visszatér a nedves zsebkendővel.

– Köszönöm. – Elveszem tőle, és letörlöm a kezeimről a vért, majd visszanyújtom neki.

– Nem szükséges – mondja mosolyogva. – Tartsa meg.

Kínosan elnevetem magam. – Oké. Köszönöm.

A zsebkendőt a zsebembe gyűröm, majd veszek egy mély lélegzetet, és kinyitom Mia szobájának ajtaját.

Huszonnegyedik fejezet

Mia

Fordította: Elpida

 

Egy pillantás Jordanre, és már tudom.

Nem lehetek vele többé.

Nem azért, mert nem szeretem őt. Szeretem őt, de amikor ránézek, csak anyám árulására tudok gondolni. Őt választotta, hogy felnevelje, nem engemet.

Fáj, amikor a közelében vagyok.

Nem akarom a végén megvetni Jordant azért, ami az övé volt, ami az enyém kellett volna, hogy legyen. Nem az ő hibája. Amit az úgynevezett anyám tett, az nem az ő hibája. A racionális oldalam tudja ezt, de ez nem változtat az érzéseimen. Őt akarta. Nem engem.

Megértem, hogy miért. Sokkal jobban néz ki, és sokkal jobb ember. Csodálatos. Egyszerűen ragyog. Ő sokkal figyelemreméltóbb, mint én.

És többet érdemel, mint amit én valaha is adhatnék neki.

Jobbat érdemel nálam.

Én megtört vagyok.

Sérült.

Az orvos szerint meggyógyulhatok. Ebben nem vagyok biztos. Nézz rám! Nézd meg, hol vagyok most. Nézd meg, mit tettem magammal.

Elértem a mélypontot. Most azon kell gondolkoznom, hogyan tudok valaha is felállni ebből. De ennek nélküle kell megtörténnie, Jordan nélkül.

– Szia. – Becsukja maga mögött az ajtót.

– Szia.

Még csak rá se tudok nézni. Fájdalmas, mert tudom, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy látom őt.

Nagyon rövid ideje ismerem őt, de az időnek nincs jelentősége. Olyan, mintha régóta ismerném. De a legfájdalmasabb dolog számomra az lesz, ha nem látom többé. Fájdalmasabb, mint Oliverrel túlélni. Fájdalmasabb, mint a menekülés Forbes elől. Fájdalmasabb, mint a betegségemmel való küzdelem.

Jordan az ágyam melletti székre ül. Arra a székre, amelyiket az imént hagyott el az orvosom, Dr. Packard, miután egy órán át beszélgetett velem a betegségemről. Nem mentem bele sok részletbe az étkezéssel kapcsolatos problémáimról, de nehéz volt elkerülni, hogy a bulimiáról beszéljek, mivel ő mint orvos tudott róla. Eleinte megpróbáltam tagadni, de sok bizonyítékot talált erre a problémámra.

Amikor bevallottam – és ő volt az első, akivel erről beszéltem – és elmondtam neki, hogy mióta eszem azért, hogy utána közvetlenül meghánytassam magam – tíz éve –, mindent elmondott erről, amit már én is tudtam. Azt, hogy milyen károkat okoztam a szervezetemnek, milyen egészségügyi kockázatokat jelent mindez, máj- és veseproblémákat, esetleg halált.

Azt gondolnád, hogy ezeket a dolgokat ismerve már rég abbahagytam volna önmagam sanyargatását, de egyáltalán nem érdekelt. Csak meg akartam szüntetni a fájdalmat, és egy ideig ezzel a trükkel működött. És talán legbelül még meg is akartam halni.

De miután ide kerültem, és elbeszélgettem Dr. Packarddal... – de főleg Jordan megismerése miatt, és a vele töltött idő után – rájöttem, hogy mi az, amit akarok – hogy éljek és boldog legyek.

És ehhez segítségre van szükségem.

Az orvosom azt mondta, hogy van egy speciális klinika, amely segíthet nekem, ahová be tud utalni, de ahhoz, hogy a kezelés működjön, akarnom kell – akarnom kell, hogy meggyógyuljak.

És én meg akarok gyógyulni. Készen állok a gyógyulásra. Meg kell gyógyulnom.

Dr. Packard most hívja fel a klinikát, hogy megkérdezze, tudnak-e fogadni, így már csak annyit kellett tennem, hogy megmondom Jordannek, hogy elmegyek.

– Hogy vagy? – kérdezi halkan.

– Rendben. – Ránézek. Érdeklődve és kutatóan bámul rám. Annyira fáj rá néznem. Minden egyes alkalommal összezavarodom az iránta érzett szeretet és az általa képviselt múlt miatt. A múlt miatt, amely az enyém kellett volna, hogy legyen.

Leengedem a tekintetem, és az ágytakaró mintázatát átrajzoló ujjaimat nézem. – Jordan... szeretnék bocsánatot kérni azért az állapotért, amelyben rám találtál abban a motelszobában.

– Ne folytasd. Nincs miért bocsánatot kérned. Elég, hogy megtaláltalak, és hogy most már jól vagy. – Zavarában megsimogatja a mellkasát. – Én vagyok az, akinek minden oka megvan rá, hogy bocsánatot kérjen tőled, bébi. Nem kellett volna odamenned, egyedül. – Durván átfésüli ujjaival fekete haját, és kiengedi a levegőt. – Nagyon sajnálom, hogy nem beszéltem neked az anyámról... – Hirtelen megáll.

Az ő anyja. Igaza van. Az ő anyja volt.

A szemembe néz. A szemében ezer meg ezer bocsánatkérést és szomorúságot látok. Szánalmat érez irántam. Megsajnált engem.

Sajnál.

Utálom azokat az embereket, akik sajnálnak engem.

– Én csak… – mondja, miközben kiengedi nehéz lélegzetét. – El kellett volna mondanom neked, amint megtudtam, hogy Belle Anna... az anyád. – Ezt a szót még ki is hangsúlyozza mély, jelentőségteljes hangján.

Elfordítom a fejem, és kinézek az ablakon. – Ez már nem számít.

– De igenis számít. És szeretném, ha tudnád, hogy sajnálok mindent... mindent. Nem tudom, hogyan győzzelek meg, de soha nem tennék olyat, amivel ártanék neked. Csak féltem elmondani neked. Azt hittem, ha elmondom, elveszítelek. – Ujjaival végigsimít a kezemen.

– Ne! – Elhúzom a kezem.

Meg kell védenem a szívemet a fájdalomtól, amit az arcán látok.

A köztünk lévő csend fájdalmas.

Megdörzsöli az arcát. – Szóval elvesztettelek? – Nagyon halkan beszél, de a szavai legalább annyira fájnak, mintha sikítaná.

Becsukom a szemem, a könnyeim égetnek. – Sajnálom, Jordan…

– Jézusom! – Megrázza a fejét. – Mondd meg őszintén, ez azért van, mert eltitkoltam előled, vagy Belle miatt?

– Nem a te hibád. Miattam van.

– Ne gyere nekem ezzel a nem miattad van, hanem miattam szarsággal!

Feláll, és elsétál az ágyamtól. Dühös. A dühöt tudom kezelni. A dühöt megértem.

– Mia, mondd el az igazat. Lehet, hogy azt hiszed, nem érdemlem meg, de én csak az igazságot kérem.

Ránézek. – Rendben. – Felülök. – Az igazságot akarod? Az igazság az, hogy minden alkalommal, amikor meglátom az arcodat, látom mindazt, ami nekem sosem volt. Mindent, amit nekem kellett volna adnia, de ő inkább úgy döntött, hogy neked adja. Téged hibáztatlak-e ezért? Nem, nem olyan vagyok. De ez nem változtat azon a tényen, hogy a nő, aki életet adott nekem – akinek az anyámnak kellett volna lennie –, úgy döntött, hogy a te anyukád lesz. Ott hagyott engem azzal az emberrel! – Hangom egyre hangosabb, kezeim remegnek, de nem hiszem, hogy meg tudok állni. – És utálom, ahogy ettől a helyzettől érzem magamat.

– Nem ő választott engem! – A mellkasára üt. – Semmi közöm nem volt a döntéséhez, hallgass végig, hogy megértsd...

– Nem! – Kezemet a homlokomhoz szorítom. – Nem vagyok hajlandó ezt tovább hallgatni. – Tudom, hogy amit érzek, az abszurd, de most nem tudok tisztán gondolkodni. Csak érezni tudok. És úgy érzem, hogy irracionális vagyok.

– Utálom ezt! Mindent utálok! Gyűlölöm magam! – Sírni kezdek.

Jordan gyorsan odalép hozzám, és a karjába vesz.

A testének érintése...

A melegsége és ereje...

Szorosan megragadom az ingét. – Mindent összezavartam. Kész káosz vagyok. – Sírva fakadok, és elhúzódom tőle, mert nem lehetek ilyen közel hozzá, hiszen tudom, hogy nem sokára elmegyek.

Ő nem akar elengedni, a tenyerébe veszi az arcomat.

– Nem vagy káosz. – Letörli a könnyeket az arcomról. – Csak beszélj hozzám, kicsim. Hadd segítsek.

Erős szorítást érzek a mellkasomban. Elakad a lélegzetem.

– Azok után, amit elmondtam neked... még mindig segíteni akarsz nekem? Miért?

Erősebben szorít engem. A szemei elsötétülnek. – Mert szeretlek, Mia.– Lehunyja a szemét, mintha a fájdalmai lennének.

Szeret engem.

Jordan homlokát az enyémhez támasztja. A kezei hátrasiklanak a tarkómra.

– Ez nem úgy történt, ahogy terveztem, de ez az igazság. Szerelmes vagyok beléd. – Lélegzete simogatja a bőrömet. Szavai megolvasztják a szívemet. – Tudom, hogy talán még túl korai, és tudom, hogy most neked is sok mindennel kell megbirkóznod, és hogy ennek egy része az én hibám. De szeretném, ha tudnád, mennyire szeretlek, mielőtt úgy döntesz, hogy mindent elhajítasz. Szeretlek, Mia. Mindent porcikádat szeretem. Szeretlek kívülről belülről. És a sérült és a tökéletes részeidet is. A jót és a rosszat. Te nekem vagy teremtve, kicsim. Csak téged látlak. Te az enyém vagy.

Szeret engem.

Jordan szerelmes belém.

Belém.

És én is szeretem őt. Nagyon.

De ez nem vezet sehova.

Túlságosan összetörtem. Túlságosan sérült vagyok.

És nem hiszem, hogy ez egyhamar megváltozna.

Sokkal többet érdemel, mint amit én adhatok neki. Helytelen és önző dolog lenne tőlem, ha elmondanám neki, hogy szeretem.

Kinyitom a szemem. – Elhagyom Durangót.

Elhúzódik, de továbbra is fogja a vállamat. – Visszamész Bostonba?

Fintorogva ráncolom a szemöldökömet. – Nem. Az lenne az utolsó hely, ahova mennék. Hogy jutott ez eszedbe? Megrázza a fejét. Leereszti a tekintetét.

Ennyi. Beszélnem kell vele a betegségemről. – Jordan, van valami, amit nem tudsz rólam... – Tétovázom, és kifújom a levegőt. – Amikor a motelszobában rám találtál.., nem tudom, észrevetted azt a sok üres ételcsomagolást?

– Észrevettem.

– Nos, van ez a problémám… – Szorosan összeszorítom az öklöm, és a körmeimet a húsomba vájom. – Ha stresszes vagy ideges vagyok, ennem kell... Túl sokat eszem, és utána meghánytatom magam.

Nem reagál. Nem mozdul. Csak néz rám ugyanazzal az érzelemmel teli tekintettel, mint korábban.

– Jordan, a betegségemet bulimiának hívják. Nem tudom, hogy hallottál e már róla.

– Hallottam róla.

– Oké. De ez nem arról szól, hogy jó alakom legyen. Legalábbis az én esetemben. – Pontosítok. – Inkább az itteni problémákhoz van köze. – A fejemre mutatok. – Amikor nagyon szomorú vagyok, vagy amikor elvesztem az irányítást, vagy amikor nem tudok megbirkózni egy helyzettel, megpróbálom elfelejteni a fájdalmamat azzal, hogy az étel nyújtotta megkönnyebbüléshez folyamodom. Aztán, hogy visszanyerjem az irányítást, meghánytatom magam.

– Mióta tart ez? – kérdezi halkan.

Mély levegőt veszek. – Kb. tíz éve. De nem folyamatosan. Az utóbbi években azonban egyre gyakoribb.

– És ezt hogyan hozzuk rendbe?

Az elszánt tekintetébe nézek. – Nem mi. Én. Egyedül kell ezt végigcsinálnom. – Kiengedem a lélegzetemet. – Denverben van egy klinika azoknak, akik olyan étkezési problémával szenvednek, mint én. Oda megyek, és megpróbálok meggyógyulni.

– Meddig leszel ott?

Megvonom a vállam. – Nem tudom. Ameddig csak kell, azt hiszem.

Tekintetét rám emeli. A remény szikráját látom a szemeiben. – Denver nincs messze, Mia. Hat órás út. Majd hétvégente meglátogatlak.

– Nem! – mondom, és ezzel reményének minden szikráját kioltom.

– Nem?

– Ezt egyedül kell végigcsinálnom. – Meghúzom az alsó ajkamat. – Nem akarom, hogy oda gyere hozzám.

– Rendben... – Megdörzsöli az orrát. – És amikor már meggyógyulsz, láthatlak majd?

Elfordítom az arcom.

Nincs különbség, mert érzem a tekintetét magamon. Fáj. Túlságosan.

Lassan megrázom a fejem.

– Szóval… Ah, értem... szóval az előbb komolyan gondoltad, amikor azt mondtad, hogy elvesztettelek. – Megbántottnak, összetörtnek hangzik, és ez elszomorít.

De azt teszem, ami helyes. Biztos vagyok benne.

A neheztelés, amit érzek, nem múlna el. És végül engem is felemésztene... és minket is. És a végén nem marad más, csak a gyűlölet és a sértett fájdalom.

Eleget bántottak már életemben. Jobb előbb, mint később véget vetnünk ennek.

Érzem, ahogy az ágyam megmozdul, amikor feláll. – Megtennél nekem egy szívességet?

Felemelem a tekintetem, hogy ránézzek, de nem vagyok felkészülve a fájdalomra, amit az arckifejezésében látok, és szíven szúr.

– Ne rejts el semmit magadból az elől, akivel később találkozol. Mondj el neki mindent. Ne hidd, hogy nem fog szeretni, mert szeretni fog. Mia, lehetetlen, hogy valaki ne szeressen téged. – Kétségbeesett, lemondó sóhaj szökik ki belőle. – Ezt mindenkinél jobban tudom.

A kezemet a mellkasomra teszem, ahol fájó szívem van. És pontosan ebben a pillanatban összeroskadok, meggondolom magam és készen állok, hogy elmondjam neki, mennyire szeretem, és megtalálom a módját, hogy túllépjek azon, amit érzek.

De mielőtt még kinyithatnám a számat, már el is tűnik, és erőteljesen becsapja maga mögött az ajtót.

Pánikba esem. Utána akarok futni. Meg akarom mondani neki, hogy tévedtem.

De a lábaim nem mozdulnak. És tudom is, hogy miért.

Mert legbelül tudom, hogy jól tettem, hogy elengedtem. Lecsúszom az ágyban, az oldalamra fordulok, és a térdeimet a mellkasomhoz szorítom.

Könnyes szemem törölgetem, amikor hallom, hogy nyílik az ajtó.

Jordan.

A szívem kihagy egy ütemet.

Megfordulok.

Forbes.

Jaj, Istenem!

Ne!

Érzem, ahogy testem összehúzom. Mint egy csiga, ami próbálja bezárni magát a házába.

Mit keres itt? Honnan tudta, hogy itt vagyok? És mi történt az arcával?

Van egy sebtapasz az orrán. Az arcán horzsolások és vér.

Becsukja maga mögött az ajtót. Megfagy a vérem. Szemeimmel a szobát pásztázom körbe, hátha találok kiutat, de csak az ajtó van, ami előtt ő áll. Persze még bármikor kiszaladhatok a fürdőszobába, ahová be is zárkózhatok.

– Forbes! – Végül sikerül kimondanom a nevét.

– Hogy vagy? – kérdezi tőlem teljesen normális módon, mintha a legutóbbi találkozásunkkor nem vert volna meg, vagy nem próbált volna megerőszakolni.

– Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

Elmosolyodik, és egy pillanat alatt megdermed a vérem. – Elfelejtetted, hogy a biztosítási kötvényen engem tüntettél fel probléma esetén értesítendő személyként? Abban a pillanatban értesítettek, amint idehoztak. Azonnal jöttem. Itt vagyok. Kicsim, aggódtam érted. Az elmúlt két hétben nagyon aggódtam érted. Nem tudtam, hol vagy... kínszenvedés volt. – Egy lépést tesz felém.

Felülök, és betakarom a lábam a kórházi köpenyemmel. Ez egy természetes reakció a részemről.

És egyáltalán nem tetszik.

Egy nyugalmat mutató gesztussal felemeli a kezét. – Mia, nem foglak bántani. Nem ezért jöttem ide.

Nem hiszek neki. Ezt már sokszor hallottam tőle.

A hátam mögé csúsztatom a kezem, hogy megtaláljam a vészcsengőt.

– Csak beszélni akarok veled. – Leül az ágyam melletti székre. Megállítom a kezem mozgását, de a testemet úgy fordítom, hogy elrejtsem, amit keresek.

– És mi... mit akarsz? – Próbálom elrejteni a remegést a hangomban.

– Szeretném, ha haza jönnél velem.

A fejemet lassan jobbra-balra mozgatva már azelőtt nemet mutatok, mielőtt még felfognám, mit csinálok. Tudom, hogy ez hiba volt, és már látom is a szemeiben fellobbanó harag lángját.

Nagyot nyelek, és tovább tapogatózom az ujjaimmal, hogy megtaláljam a csengőt.

– Mia... – Sóhajt, megdörzsöli a halántékát, és megrázza a fejét. – Nem ezt a választ akartam hallani.

– Mi történt az arcoddal? – kérdezem. Próbálom elterelni a figyelmét, hátha találok magamnak valami kiutat.

Az arckifejezése elsötétül. – Ez most lényegtelen.

Összekulcsolom a kezeimet.

– Mia, idáig eljöttem miattad, és nem megyek el nélküled. Tényleg, mit keresel itt? Egyáltalán nincs itt semmid. Egyedül vagy. Szükséged van rám. Nélkülem neked annyi.

Átölelem hideg testemet.

Igaza van. Egyedül vagyok. De jobb egyedül, mintha vele lennék.

Felkel. – Hol vannak a dolgaid?

– Nem itt vannak.

– Jó. Így egyszerűbb. – Felveszi a piszkos ruháimat, amelyeket összehajtogatva talál az ágyam mellett. – Ezek meg mi a faszom?

– A ruháim.

Az ellenszenv az arckifejezésében olyasmi, amit már megszoktam. Túl gyakran láttam.

– Majd a reptéren veszünk neked ruhákat, de egyelőre vedd fel ezeket. – A ruhákat az ágyra dobja elém.

– Miért?

Rám néz. Már a düh irányítja. – Mert elhagyjuk ezt a kurva helyet, és hazamegyünk. Szóval kibaszottul kezdj el öltözködni! – sziszegi.

A Forbes-nak ezt az oldalát túl jól ismerem. A félelem kezd eluralkodni rajtam, és mivel nem tudom, mi mást tehetnék, engedelmesen kikászálódom az ágyból, és magamhoz veszem a ruháimat, hogy felvegyem őket a fürdőszobában.

– Hova a faszomba mész? – csattan fel.

– Átöltözni – válaszolom halkan.

– Itt öltözz át. – Elindul felém, olyan léptekkel, amelyeken látszik a haragja.

Megáll a szívem. Mozdulatlanul várok helyemen, és a félelem, amit érzek, irányítja a mozdulataimat.

Ujjával végigsimít a csupasz karomon, és odahajol hozzám, hogy megcsókoljon. – Kicsim, hiányoztál. Látni akarlak.

Az érintése fájdalmas emlékeket idéz fel, amikor megvert, megrúgott, megütött és megerőszakolt. Úgy érzem a kezét a karomon, mint valami veszélyes, fertőző betegséget. Ez egy csúnya, alattomos betegség, amit nem akarok elkapni. El akarok menekülni. Most.

A szívem újra elkezd dobogni, méghozzá hangosan, a mellkasomban.

Nem megyek el vele.

Képtelen vagyok rá.

Ruháimat a mellkasomhoz szorítom, felemelem az állam, és azt mondom: – Nem megyek vissza veled Bostonba.

Habozás nélkül odalép hozzám. Megragad a torkomnál fogva, és az ágyra lök. – Azt fogod tenni, amit mondok! Felöltözöl, aztán velem együtt elhagyod ezt a kórházat, majd felszállunk az első hazafelé tartó gépre.

– Nem – nyögöm ki nehezen.

Felrántja a hálóingemet, megragadja a bugyimat, és erőszakosan lerántja rólam. Térdét a combjaim közé helyezi. Összeszorítom a lábaimat, megpróbálok ellenállni, de ő túl erős, és sikerül azokat szétfeszítenie.

A térdét testem legérzékenyebb, legintimebb részéhez nyomja, és az arcomba hajol. – Mia, szükséged van egy újabb leckére?

A félelem és a visszatérő emlékek kezdenek eluralkodni rajtam.

De megállítom őket abban a pillanatban, amikor vissza akarnak jönni.

Nem tűröm, hogy irányítsanak.

Ő sem fog.

Vagy bárki más.

Soha többé.

Most jobban utálom a Forbes-t, mint valaha. És ez erőt ad nekem. Erre az erőre van szükségem.

Lassan megrázom a fejem.

Mosolyog. Ez egy győztes mosolya. – Jó kislány. – Aztán félrelöki a hálóingemet, és feltárja a csupasz melleimet. – Tökéletes látvány – mondja, és a mellemre szorítja a kezét, majd undorító ujjai közé fogja a mellbimbómat. És megszorítja.

Fájdalmamban lehunyom a szemem. Könnycseppek préselődnek ki a szemem sarkából.

Jordan! Sikoltom mentálisan. Kérem, hogy jöjjön vissza. Könyörgöm, hogy váltsa be az ígéretét, miszerint soha sem fogja hagyni senkinek, hogy bántson engem, soha többé.

De Jordan nem jön vissza, mert én elküldtem.

Bármit is kell tenni, azt már nekem kell megtennem.

És meg tudom csinálni.

Lassan felemelem a kezem, és Forbes arcához közelítem. Tekintetében a diadal ragyogását látom, és tudom, hogy most az én kezemben van.

Felemelem az állam, és felajánlom az ajkaimat, hogy megcsókolhasson.

A szemei lángolnak. – Mia, mondd, hogy akarsz engem. Azt akarom hallani, hogy azt mondod: "Forbes, kérlek, basszál meg!" Kicsim, hallani akarom, ahogy könyörögsz nekem.

Elnyomom magamban az összes szót, amit ki akarok mondani, és megteszem amire kér. – Kérlek, Forbes, basszál meg! – mondom monoton hangon.

– Ez az én jó kislányom! – Önelégülten elmosolyodik, és arcát az enyémhez közelíti.

Abban a pillanatban, amikor az ajkai az enyémhez érnek, felnyögök, mert tudom, hogy ez felizgatja őt, és még szenvedélyesebbé teszi a csókját. És eljön a pillanat, amikor eszembe jut a múltkori módszerem, és beleharapok az alsó ajkába. De ezúttal keményen harapok.

A számat elárasztja a vére és fájdalomüvöltése.

– Te kibaszott kurva! Keményen megüt.

A fájdalom felrobban a fejemben, és szétterjed az egész testemben. Szorosan megragadja a torkomat. Hamarosan alig kapok levegőt.

Ki kell szabadulnom a karjaiból, de egyáltalán nem tudok megmozdulni. Ezért elkezdek csapkodni a kezeimmel, karmolok, lökdösöm, és megpróbálok mindent megtenni, hogy eltávolítsam magamról, de ő kitart. És hirtelen egy kicsit el akar húzódni.., hogy újból megüssön.

Ezúttal ökölbe szorított kézzel. Félelmemben kénytelen vagyok elfordítani az arcom.

És ekkor látom meg, hogyan fogok megszabadulni tőle. Az ágyam melletti éjjeliszekrényre pillantva kapom az ötletet. Gondolkodás nélkül megragadom a vizes üvegkancsót, és minden erőmmel megütöm vele.

A feje oldalát találom el. Érzem és hallom a tompa hangot, amint az üveg a koponyájához csapódik.

A víz kiömlik, eláztatva az arcomat és a hajamat.

A Forbes döbbenten néz le rám, miközben feltolja magát. Nem tudja elhinni, hogy ilyet tettem.

Meginog, de még mindig nem esik össze. De szeretném őt a parketten látni.

Hátrahajlok, és újra megütöm. Ezúttal keményebben. Most már elterül, de rám.

A korsó kicsúszik a kezemből, és nagyot csattanva a padlón összetörik.

Pánikba estem. Köhögök, felköhögöm a vért, ami a számban van, de nagyon szeretnék megszabadulni tőle. Rettegek a gondolattól, hogy felébred és akkor nekem végem.

Olyan erővel, amiről nem is tudtam, hogy bennem van, sikerül kicsúsznom alóla. Arrább mászom az ágyon, de folyton a testét figyelem, ami nem mozdul. Mezítelen lábam a padlót érinti.

Üvegszilánkok ejtenek sebet a talpamon, és az ajkamba harapok, hogy ne sikítsak a fájdalomtól.

Anélkül, hogy egy pillanatra is levenném a szemem Forbes-ról, megragadom az ágyam mellett álló vészcsengőt, és többször is hosszan megnyomom.

Aztán a lehető legóvatosabb mozdulatokkal, amire csak képes vagyok, átkelek a padlón, és visszatartom magam attól, hogy felsikítsak a fájdalomtól, miközben a szilánkok tovább sebesítik a lábaimat.

Pár lépést teszek az ajtó felé, amikor futó lépteket hallok a folyosó felől.

Az ajtó hirtelen kinyílik. Az orvos és egy biztonsági őr.

Hála Istennek!

– Mia, mi történt itt? Jól vagy? Üvegtörést hallottunk, majd a csengő kitartóan csengését. – Tekintete körbejárja a szobát, szemügyre véve az állapotomat, és a még mindig az ágyon fekvő Forbes-t. – Istenem! Jól vagy?

Teszek még néhány lépést felé, megbotlom és elesek.

De azonnal megkönnyebbülést érzek. Az orvos felemel, és erősen magához szorít. – Ne aggódj, Mia! – mondja, hogy megnyugtasson, miközben továbbra is átölel. – Minden rendben lesz.

De ezúttal nem könnyű hinni neki. És csak arra tudok gondolni, hogy mennyire szeretném, ha most Jordan karjaiban lennék.

De ez soha többé nem fog megtörténni.

És ez mind az én hibám.

Huszonötödik fejezet

Jordan

 

Fordította: Elpida

 

Két nappal azután, hogy utoljára láttam Miát.

 

– Jordan. – Apám kopogtat az ajtómon.

Nem figyelek oda. Most nincs kedvem senkivel sem beszélgetni.

Az egyetlen lény, akivel együtt akarok lógni, az, aki a legjobban megérti a fájdalmamat: Dózer. És neki is ugyanúgy hiányzik Mia, mint nekem.

Hallom, hogy nyílik az ajtó.

– Menj el – mondom, arcommal a párnára tapadva.

Dózer felemeli a fejét, felnéz, majd visszafekszik.

– Ki kell nyitnod az ablakot, és be kell engedned egy kis friss levegőt. Büdös van itt – mondja apám, nem törődve velem.

– Szeretem, ha büdös van.

Igazából nem akarom kinyitni az ablakot, nehogy a friss levegő elvigye Mia illatát az ágytakaróról, és még az is eltűnjön, ahogyan ő is eltűnt az életemből.

– Jordan, tényleg ki kell jönnöd ebből a szobából. – Leül az ágyam szélére. – Már két nap telt el. Ez nem helyes. Menjünk, nézzünk meg egy filmet, vagy csináljunk valami mást.

Oldalra fordulok, és elhúzom a szám. – Nincs kedvem.

– Legalább zuhanyozz le, mert ez a szag itt nem Dózerből jön, hanem te bűzlesz.

– Majd akkor zuhanyozom, amikor akarok. – Ismét a párnára ejtem a fejem.

– Figyelj, fiam. Tudom, hogy most fáj, de el fog múlni, rendbe jössz.

Fintorogva nevetek. Aztán újra beszívom Mia illatát a párnámból. Érzem, hogy ég a mellkasom.

– Én is jártam már így... amikor fiatalabb voltam... Belle-vel...

Feszültséget érzek a testemben. Felemelem a fejem. – Most nem akarok róla beszélni.

– Tudom, hogy haragszol az anyádra...

Megfordulok, és a hátamra fekszem. – Nem, csak dühös vagyok. Egyáltalán nem értem őt… Miért tette ezt?

Felsóhajt. – Én sem értem. De nem fogjuk elítélni. Nem voltunk ott. Nem tudjuk, hogy mit gondolt akkoriban, vagy hogy milyen kevés választási lehetőség állt rendelkezésére.

– Bárcsak... bárcsak – mondom sóhajtva – Mia holisztikusabban látná a dolgokat. Bárcsak... Én sem tudom, mi a faszt akarok! – Kétségbeesetten emelem fel a kezem.

Csak azt akarom, hogy ne érezzem azt, amit most érzek. Mintha lassan haldokolnék.

Megfordulok, és most már a hátamat mutatom apámnak.

– Azt akarod, hogy felejtsen el mindent, és jöjjön vissza.

A szemeim csípnek, ahogy megtelnek könnyel.

– Most már túl késő. Elvesztettem őt.

– Soha nem késő. Nagyon jól tudod, hogy Belle elhagyott engem, amint befejeztük a középiskolát. Akkoriban én is abban a helyzetben voltam, amiben most te vagy. Rossz kedvem volt, és nem akartam senkivel sem beszélni. Azt hiszem, szerelmes voltam. Kommunikálni akartam vele. Írtam neki egy levelet, és készítettem egy válogatás kazettát különböző dalokból.

Visszafogottan kuncogok. Napok óta először. – Apa, ez nagyon béna.

– Az volt. – Végigsimít a haján, és elmosolyodik.

– Kaptál tőle valamilyen választ miután elküldted neki a levelet és a kazettát?

Megrázza a fejét. – Nem. Csak akkor hallottam róla legközelebb, amikor visszajött. Addigra már te is megszülettél.

Felülök, és hátamat az ágy fejtámlájának támasztom. – Szóval azt javaslod, hogy írjak Miának egy levelet, és küldjek el vele egy válogatás kazettát, még akkor is, ha ez a te esetedben nem jött össze. Anya máshoz ment feleségül, és évekkel később tért csak vissza hozzád.

– Valóban, az én esetemben nem működött... legalábbis nem azonnal. Ez nem jelenti azt, hogy nálad nem fog működni. Azért is mondtam el neked, mert végül is működött, nem számít, hogy néhány évbe telt. Valójában soha nem dobta el a levelet és a kazettát. Annyi éven át megtartotta. Soha nem hagyott el teljesen. Nem véglegesen. És amikor segítségre volt szüksége... Amikor a legnagyobb szüksége volt rám, tudta, hogy vissza kell jönnie hozzám. Az a levél és az a kazetta emlékeztette rá, hogy hozzám visszajöhet. Arra emlékeztette, ami régen volt köztünk. Hogy mindig ott leszek neki, bárhogy is alakulnak a dolgok.

Feláll, és könnyedén megpaskolja Dózer lábát. – Gyere, haver, adjunk neked valamit enni.

Dózer feláll az ágyról, és megáll apám mellett.

– Gondolkodj el azon, amit mondtam. Nem veszítesz semmit, ha felveszed vele a kapcsolatot. Írj neki. És mondj el neki mindent, amiről azt hiszi, hogy nem akarja hallani, pedig szüksége van rá. Mondd el neki, mit érzel.

– Gyakorlatilag arra kérsz, csináljak hülyét magamból.

– Minden férfi bolond, amikor szerelmes.

– Igen. Sőt, ha elküldök neki egy válogatás kazettát, különféle számokkal, akkor még mélyebbre süllyedek a szemében. – Tudom, hogy önhibáján kívül gúnyolódom rajta, de keserűséget és dühöt érzek, és nem akarom egyedül elviselni ezt a fájdalmat

– CD-t vagy iPodot is küldhetsz, ha mélyebb benyomást akarsz kelteni, hiszen már kazettás magnók sincsenek.

Ránézek, és tiltakozóan morgok. Végül újra tinédzserként kezdtem viselkedni.

– Fiam, alapvetően azt akarom mondani, hogy a zene képes emlékeket és érzelmeket felidézni. Segíthet a szavak kifejezésében, amiket írsz neki. Csak győződj meg róla, hogy a megfelelő szavakat választod azokhoz az emlékekhez, amelyeket fel akarsz idézni, és azokat a dalokat, amelyek a legjobban meg fogják őt hatni.

Elhagyja a szobámat Dózerrel, de szavai még egy ideig visszhangoznak a fülemben.

~~~

 

Három nappal azután, hogy utoljára találkoztam Miával.

 

– Jézusom! Ezt nem hiszem el! Damien Rice-t hallgatsz? Rosszabb a helyzet, mint gondoltam.

Beth az ágyamon landol, mellettem.

– Nem tudnál békén hagyni? – mondom, és betakarom a fejem a lepedővel. Beth felemeli, és úgy tesz, mintha szagolgatna. – Tudod, hogy szörnyű szag van itt, ugye?

– Már mondták.

– Nem hiszem, hogy ez Dózer miatt van. – Felém hajol, és megszaglászik. – Jézusom! Te bűzlesz! Ez szörnyű! Mikor fürödtél vagy mostál fogat utoljára?

– Kibaszottul szállj le rólam!

Hátba bök. – Meddig kell még basztatnom téged, hogy felkelj mosakodni, vagy legalább fogat mosni?

– Eddig is kurvára zavartál, mégsem állt szándékomban felkelni.

– Kelj fel, büdös a szád! – Megcsiklandozza az oldalamat.

Ellököm a kezét.

– Beth, komolyan mondom. Állj le! Nincs hozzá kedvem.

Hallgatása kezd bűntudatot ébreszteni bennem.

– Figyelj... Most nincs kedvem társasághoz.

– Hoztam neked a kedvenc citromos pitédből. – Észreveszem, hogy panaszra ráncolja az ajkait. – Valamint néhány filmet sok akcióval, rosszfiúk gyilkolásával és általában minden olyan véres szarsággal, amit szeretsz. Ha nem tévedek, az egyikben egy csaj darabokra robban, vagy legalábbis jól szétrúgják a seggét.

Megfordulok, hogy ránézzek. – Le akarsz nyugtatni egy filmmel, amiben egy csajt vernek meg? Így akarsz felvidítani?

– Ebben nem vagyok szakértő. Megpróbálom azt tenni, amit a legjobb barátom tett néhány évvel ezelőtt, amikor széttépték a szívemet.

A hátamra gurulok, és ránézek, miközben eszembe jut, hogy majdnem két napig ültem a szobájában, miután az a ribanc Monica Teller összetörte a szívét.

Beth megőrült érte, mint én most Miáért.

Valójában az a ribanc, Monica, azt mondta Bethnek, hogy ő is vele akar lenni, de végül szégyellte felfedni a vallásos családja előtt, hogy leszbikus, ezért úgy döntött, dobja Betht, és hozzámegy ahhoz a baromhoz, akit a családja választott neki.

Beth egy egész hétig sírt, miután Monica férjhez ment.

És most itt van, és próbál segíteni nekem, ahogy én is tettem akkor.

És bűntudatom van a legjobb barátom miatt. Felülök, a tenyerembe veszem az arcát, és megcsókolom a homlokát. – Köszönöm, Beth.

– Puff! Legalább a szádat öblítsd ki valami szájvízzel, vagy valami mással, mielőtt megpuszilsz. Azt akarod, hogy meghaljak?

Kuncogva kikászálódom az ágyból, és kikapcsolom az iPodot, elhallgattatva Damien Rice-t.

– Állítsd be a kazettát, amin azt a csajt verik, és várj meg, amíg lezuhanyozom. – Amint a fürdőszobaajtóhoz lépek leveszem a pólómat, és bedobom a szennyeskosárba.

– Beth!

– Hm?

– Ugye tudod, milyen sokat jelentesz nekem? Hogy nem csak a legjobb barátom vagy, de inkább olyan vagy nekem, mintha a húgom lennél...

Rám néz és elmosolyodik. – Mitől érzékenyültél el ennyire, Matthews?

Megvonom a vállamat. – Talán... csak el akartam mondani, hogy szeretlek. – Becsukom az ajtót, miközben ő továbbra is megdöbbenve bámul felém.

Beth tudja, hogy szeretem, csak eddig még sosem mondtam el neki. Úgy éreztem, muszáj elmondanom, és jó volt látni, hogy ez mennyire boldoggá teszi. Megígérem magamnak, hogy ezentúl gyakrabban mondom majd neki. De azt hiszem, tartozom ennyivel Miának, amiért megtanított erre. Ő segített abban, hogy újra elkezdjek érezni... talán jobban, mint valaha.

~~~

– Feltételeztem, hogy ebben a filmben nem lesznek romantikus jelenetek? – jegyzem meg némi csalódottsággal, miközben lenyalom a citromos pite maradványait az ujjaimról.

Kibaszott jó pite.

Beth előveszi táskájából a kazetta dobozát, és olvasni kezdi annak hátulját. – Semmi ilyesmi nem áll rajta. Pontosabban az áll benne, hogy sok akció és durvaság.

– Az egyetlen durva akció, amit láttam, hogy a főszereplő tűsarkúja durván belenyomódik a fickó seggébe, miközben a pasi dugja.

– Nekem az volt a benyomásom, hogy manapság a szexjelenetek nem minősülnek romantikának – mondja Beth, és a földre dobja a táskát. Aztán oldalra dönti a fejét, és nézi, ahogy a színészpár tovább szexszel. – Őszintén szólva, sosem fogom megérteni a faszt szerető nőket.

Megnevettetett. – Azért, mert még nem próbáltad ki.

Nevetve néz rám. – És nem is áll szándékomban kipróbálni. Köszönöm szépen.

– Nem tettem ajánlatot.

Megüti a karomat.

– Úgy ütsz, mint egy nő.

– Én nő vagyok! – Összefonja két karját maga előtt.

Újra a tévére nézek. A pár befejezte, amit csináltak, és összebújva fekszenek az ágyon, ahogy a szexuális aktus befejezése után szokás.

Kurva jó! Pontosan ez az, amit látni akartam. Egy boldog pár. Összeszorítom a fogaimat, amikor elképzelem Miát a karjaimban. Milyen puha és bársonyos lenne a teste az enyémhez simulva.

Hiányzik.

Jézusom!

Behunyom a szemem, mintha így ki tudnám űzni a fájdalmat a mellkasomból.

– Szar film – morgom.

– Tényleg szar film volt, de ami téged zavar, az valami más.

Elkeseredetten sóhajtok. – Hiányzik. – Kinyitom a szemem, és Beth felé fordulok. – Természetellenes, hogy ennyire hiányozzon, miután ilyen rövid idő óta ismerem?

– Nem. Ki jogosult arra, hogy megmondja nekünk, mi a helyes és mi a helytelen? Te érzel valamit. Nem számít, mióta ismered. És nekem mindig igazam van, mielőtt még mondanál valamit.

Szerintem is igaza van, még ha nem is mondom meg neki. Ehhez most nincs energiám.

Újra a képernyőt bámulom, és zavaromban ritmikusan kopogtatom az ujjaimat a térdemen.

– Apám szerint írnom kellene Miának egy levelet – mondom halkan.

Beth feláll, és egyenesen a szemembe néz. Ügyel rá, hogy eltakarja a rálátásomat a tévére. – Szerintem ez egy nagyon jó ötlet.

– Még azt is mondta, hogy küldjek neki egy CD-t különböző dalokból.

Elmosolyodik. – Hát, azt inkább hagyjuk ki. De a levélben mit írnál neki?

Hanyatt fekszem az ágyon, és a karomat a szememre tapasztom. – Nem tudom... – Megvonogatom a vállamat. – Azt hiszem, megírnám neki, hogy hiányzik, hogy ahogy telnek a napok, még a levegővétel is nehezemre esik. Mert minden egyes nap, amikor nincs itt, és nem láthatom az arcát, vagy nem hallhatom a hangját, egy lépéssel közelebb visz az őrülethez. – A hangom megbicsaklik... és megállok.

Nagyot nyelve próbálom elfelejteni a fájdalmamat.

Beth lefekszik mellém, és a vállamra hajtja a fejét. – Szerintem írnod kellene neki egy levelet, és pontosan ezekkel a szavakkal – mondja szipogva.

– Mi történt? Te sírsz?

– Jó, hogy kurvára sírok! Én is lány vagyok, nem igaz?

Bethnek megvan a módszere, hogy mosolyt csaljon az arcomra, még akkor is, ha fájdalmat érzek.

~~~

 

Hét nappal azután, hogy utoljára találkoztam Miával.

 

Lezárom a borítékot. A borítékot, amelyben az a levél van, amelynek megírása négy kibaszott hosszú napig tartott. Ha a látnád a levelet, csodálkoznál, hogy miért tartott négy napig megírni.

Lényegében a levelem szar. Mert szarul tudok írni.

És ezért van a borítékban egy CD.

Pontosan. Egyike lettem azoknak a fickóknak.

Az a fajta srác, aki ír egy CD-t egy dallal, és azzal mondja el a lánynak, akit szeret, hogy pontosan mit érez. Megbarátkoztam a gondolattal, hogy már rég elhagytam a tökeimet. Erre akkor jöttem rá, amikor a Miával való szakításom után három napig ki sem tudtam kelni az ágyból. Úgyhogy most én és a töketlen énem abban reménykedünk, hogy ez a dal elmondja neki azt, amit én nem tudok. Legrosszabb esetben viccnek fogja venni, jól kiröhögi magát, és soha többé nem hallok felőle. De egy dolgot biztosan tudok. Valahányszor meghallja ezt a dalt, én fogok eszébe jutni, mert van egy csomó dal, amelyeket nem tudok úgy meghallgatni, hogy ne gondoljak rá. Először azt a Taylor Swift dalt hallottam tőle a kocsimban, amit utálok, de most már állandóan ezt a számot hallgatom... És a Will.i.am című dalt, ami akkor szólt, amikor először megcsókoltam. Apámnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy a zene felidézi az emlékeket.

Lehet, hogy ez a dal nem ébreszti fel az emléket, de elmondja neki, hogy pontosan hol vagyok, és remélhetőleg visszahozza hozzám.

És most már csak ez a remény maradt nekem. Mély levegőt veszek, és bedobom a borítékot a postaládába.