20.-21.-22. Fejezet

 

Huszadik fejezet

 

Mia

Fordította: Elpida

 

Valami zavarja Jordant. Azt hiszi, nem veszem észre, de látom a szemében, és ahogy megváltoztatja az arckifejezését minden egyes alkalommal, amikor azt hiszi, hogy nem őt nézem.

Furcsán viselkedik azóta, hogy néhány napja felhívta az apja.

Először azt hittem, hogy vitatkoztak valamin, de most már tudom, hogy valami másról van szó. És a paranoiás, szadista oldalam kezdi azt hinni, hogy rólam van szó, vagyis hogy meggondolta magát velünk kapcsolatban.

Egyik részem azt kívánja, bárcsak beszélne velem, bárcsak elmondaná, mi az igazság.

Megkérdezhetném tőle, de tartok a válaszától. Szóval, mivel úgyis mazochista vagyok, elfogadom, amit kapok tőle. Persze, sok mindent elmond nekem, de nem mond el mindent.

Szeretnék erősebb lenni, mint amilyen vagyok. Bárcsak felállhatnék és elsétálhatnék, hogy ne legyek annyira elkötelezett egy olyan férfi iránt, aki már biztosan nem akar engem.

És ami még rosszabb, hogy rájöttem, hogy szerelmes vagyok belé.

Tudom, tudom.

Normális esetben azt gondolnám, hogy meg kellett volna már tanulnom a leckét.

De nem mondhatom el neki, hogy mit érzek, vagy inkább nincs értelme. Legalábbis addig nem, míg ő megpróbálja távol tartani magát tőlem.

Bárcsak ne tudna ennyi mindent rólam, mert most sebezhetőnek érzem magam vele szemben.

Tudom, mit kellene tennem. Össze kéne pakolnom a cuccaimat és elmenni innen. Csakhogy ezt sokkal könnyebb mondani, mint megtenni.

Emellett össze is kéne szednem a bátorságomat, hogy találkozzam a listámon szereplő utolsó Anna Monroe-val. De most, hogy nincs mellettem Jordan, aki idáig fogta a kezemet, ezerszer nehezebbnek tűnik meglátogatni.

Szerintem az történik, amit az elején mondott nekem. Hogy képtelen elköteleződni hosszabb ideig egy lány mellett. És bármennyire is akartam, hogy én legyek az, akinek a kedvéért megváltozik, minden jel arra mutat, hogy ennek az ellenkezője történik.

Igen, azt mondja, hogy akar engem. De minden alkalommal, amikor ezt mondta, vagy már bennem volt, vagy épp akkor akart belém hatolni. És én mindenkinél jobban tudom, hogy a férfiak miközben szexelnek veled, olyan dolgokat mondanak, amiben egyáltalán nem is hisznek.

Tegnap éjjel is ugyanez történt. Kicsivel éjfél után felébredtem, és láttam, hogy Jordan nincs az ágyban. Mellettem, Jordan helyén Dózer aludt, kinyújtózva horkolt.

Végül a kíváncsiságom és a kétségbeesésem felülkerekedett rajtam, és az egész szállodát átkutattam utána. Hiába. Végül a tóparton találtam rá, amint a mólon ült, és sört ivott...

 

Odamentem hozzá, és a széttett lábai közé álltam, úgy néztem le rá. Kinyújtotta a kezét, megragadta a combomat, és magához húzott. Fejét csípőmnek támasztotta, nehezére esett volna rám néznie.

Ujjaimmal végigsimítottam a haján, és némán könyörögtem neki, hogy beszéljen hozzám... azt kívántam, bárcsak csak olyan dolgokat mondana, amiket hallani akarok.

Keze felfelé vándorolt a combomon, megtalálta a kezemet, és megfogta. Lehúzott, hogy üljek a lábai közé. A hátamat mellkasának támasztottam, ő pedig átkarolta a derekamat, átölelt, és közben sört ivott.

– Mit csinálsz itt ilyen későn? – kérdeztem tőle, és szavaim elsodródtak a tó fölött, majd belevesztek az éjszakába.

Megcsókolta a nyakamat, és belélegezte testem illatát. – Nem tudtam aludni.

Kivettem a kezéből az üveget, belekortyoltam a sörbe, és visszanyújtottam neki. – Van valami oka, hogy nem tudsz aludni?

Letette az üveget maga mellé, és mélyet sóhajtott, mielőtt válaszolt. – Semmi.

Semmi.

Dühösen, fáradtan és frusztráltan, mert képtelen voltam vele kommunikálni, felálltam.

– Jordan, ha már nem akarsz engem, ha már nem érdekel, ami köztünk van, bármi is legyen az, akkor mondd meg! De kérlek... kérlek... ne viselkedj velem így!

Azonnal megfordultam, és elrohantam a szálloda felé.

A főbejárat közelében ért utol.

Elkapta az ajtót, amit pont kinyitottam, és visszacsukta.

Hátulról közelebb lépett hozzám, és a mellkasát a hátamnak nyomta.

– Akarlak – mondta durva hangon a fülembe. – Egy kurva pillanatig se hidd, hogy nem akarlak. Jobban akarlak, mint eddig bármelyik nőt.

– Akkor miért viselkedsz így? – Nehezen lélegeztem, zavarodott voltam, és a szívem hevesen kalapált.

– Hogy érted?

Megfordultam, és mindkét kezemmel az ajtón keresztben átívelő korlátra támaszkodtam.

– Megváltoztál. Távolságtartó vagy. Tudom, hogy valamit nem mondasz el nekem.

A szemeit összeszorította, mintha fájdalmai lennének.

– Nem kell aggódnod.

Megfogtam a kezét, ujjainkat egymásba fontam. – Szeretném, ha elmondanád. – Megszorítottam a kezét, hogy bátorítsam, beszéljen hozzám.

Kinyitotta a szemét. – El fogom mondani… –Megrázta a fejét. – De nem most... Most nem. – Azt a benyomást keltette bennem, hogy most sem hozzám szólt, amikor beszélt.

Aztán az ajtóra támasztotta a kezét, két keze közé beszorított, és odahajolt, hogy keményen megcsókoljon, habozás nélkül.

El akartam lökni magamtól, meg akartam mondani neki, hogy most kell beszélnie velem, nem később. Azt is el akartam mondani neki, hogy a csókolózás nem oldja meg a problémát, ami zavarja.

De nem tettem. Mert nem akartam, hogy abbahagyja a csókot – soha.

Megszakította a csókunkat, hogy megragadja a pizsamám felsőjét, és a fejemen áthúzva levegye rólam. Aztán lehajolt, és szájába vette a mellbimbómat.

A fejemet hangos puffanással ejtettem az ajtónak. Lenyúltam és elkezdtem kigombolni a farmerját. Becsúsztattam kezemet a boxeralsójába, és megragadtam forró, kemény péniszét.

– Baszd ki, Mia! – nyögte, és a tenyerembe nyomta magát.

Attól a pillanattól kezdve a vágy fellángolt, és minden forróvá, sürgőssé, sürgetővé vált.

Lehúztam a pizsama alsóm, a bugyimmal együtt, és mire észbe kaptam, már teljesen meztelenül álltam a szálloda verandáján Jordannel. Ő még mindig fel volt öltözve. Felkapott, és anélkül, hogy lett volna időm reagálni... hirtelen belém csapódott a farkával.

Felsikoltottam a gyors behatolástól és az azonnali gyönyörtől. Lábaimat a dereka köré fontam, és körmeimet a vállába mélyesztettem.

Ez még jobban felizgatta.

Kemény lökésekkel nyomult belém, a nadrágja is durván karcolt, de nem érdekelt. Abban a pillanatban csak az érdekelt, hogy magamban érezzem.

Kint voltunk a szabadban, éjfél után, meztelenül, és vadul szexeltünk. Az egész csak még jobban fokozta a vágyunkat. Ezerszer intenzívebbé tette.

– Mia, az enyém vagy – mondta kéjes hangon, miközben medencéje az ajtóhoz szorította az enyémet, és vadul, szenvedélyesen szeretkezett velem. – Soha sem veszíthetlek el. Soha.

– Soha sem veszítesz el – mondtam én is lélegzetvisszafojtva, zavartan, és életemben először voltam ennyire felizgulva. – Soha.

 

Ez néhány órával ezelőtt történt. És most újra arra ébredtem, hogy egyedül vagyok Jordan ágyában.

Felsóhajtok, kikászálódom az ágyból, és kimegyek a fürdőszobába.

Felvettem a tegnap este viselt ruháimat, mert megint nem hoztam tiszta ruhát a szobámból.

Ekkor még nem álltam készen arra, hogy beszéljek Jordannal. Ezért úgy döntök, a szobámba megyek zuhanyozni, fogat mosni és átöltözni. Elveszem a szobakulcsomat Jordan íróasztaláról, és elindulok a szobám felé.

Amint rálépek a szobámba vezető lépcső első fokára, két férfihangot hallok. Az egyik a Jordané. A másikat nem ismerem. Az emeletről jönnek, ahol az iroda található.

Megtorpanok és próbálom eldönteni, hogy mit tegyek.

Nem akarok bemenni és az irodán átmenni, ha éppen egy fontos emberrel beszélget. Inkább kimegyek a hátsó ajtón, és a szállodát megkerülve megyek a szobámba.

Éppen megfordulnék, amikor hirtelen meghallom a nevemet. Nem Jordan az, aki a nevemet mondja. Ez a másik férfi hangja.

Kíváncsiságból csendben feljebb lépkedem a lépcsőkön. Most már tisztábban hallható a beszédük.

– Jordan, ezt nem hiszem el...

Hallom Jordan sóhaját. – Tudom, apa. Elbasztam.

Itt van az apja? Elmosolyodom a gondolatra, hogy találkozhatom Jordan apjával. De amikor újra meghallom Jordant, az letörli az arcomról a mosolyt.

– El akartam mondani neki, de... Nem volt erőm hozzá. Nem találtam a megfelelő szavakat, hogy belekezdjek.

– Csak mondd az igazat, Jordan. Kezdj az igazsággal. Tudtam, hogy már aznap vissza kellett volna jönnöm, amikor elmondtam neked. Ezért jöttem ma, mert nem válaszoltál a hívásaimra. Tudtam, hogy valami nincs rendben. – Hallom, ahogy felsóhajt. – Feltételeztem, hogy talán te és Mia összevesztetek emiatt. Nem akartam elhinni, hogy nem beszéltél vele. Nem ezekkel az elvekkel neveltelek. Tudom, hogy tényleg törődsz Miával, de nem folytathatod vele, ha nem mondod el neki az igazat. Ez nem helyes. Mit gondolsz, mit fog érezni, ha megtudja, hogy már napok óta tudod az igazat az anyjáról, és nem mondtad el neki?

A szívem megáll. Összeszorul a gyomrom, és fájdalmasan begörcsöl. Ökölbe szorítom a kezem. Körmeim a tenyerem bőrébe vájnak.

– A kurva életbe! – káromkodik Jordan, és a hangja olyan, mintha szenvedne. – Elbasztam. Azt hittem, nem bocsátja meg, ha megtudja... Most már soha sem fog megbocsátani nekem. Tudta, hogy valami van. Én pedig folyton azt mondogattam neki, hogy minden rendben.

– Akarod, hogy ott legyek, amikor beszélsz vele?

– Nem. – Hallom sóhaját. – Egyedül fogok beszélni vele. Nem akarom, hogy rosszul érezze magát, ha mindketten ott vagyunk. Most megyek, és beszélek vele. – A hangjában lévő határozottság és a nehéz léptek hangja, arra késztetnek, hogy leszaladjak a lépcsőn.

Tudom, hogy semmi esélyem rá, de meg kell próbálnom.

Hallom, hogy nyílik az ajtó, és Jordan szól: – Mia! – A hangja ijedtnek mondható. Nincs más választásom, mint megfordulni és szembe nézni vele.

A hangjában lévő félelem megegyezik az arcára kirajzolódó félelemmel. De a legrosszabb a tekintete. Kétségbeesettnek tűnik. Mintha mindent elveszítene. Vagy talán én vagyok az, aki mindent el fog veszíteni.

És a rosszullét, amit egy ideje már kezdtem érezni, most egyre intenzívebbé válik.

Huszonegyedik fejezet

 

Jordan

 

Fordította: Elpida

 

Amikor tizennégy éves voltam, Maisy Richards tökön rúgott Ben Castle születésnapi buliján, mert miután az előszobai szekrényben kiverte nekem, egy órával később rajtakapott, hogy Sophie Jenkinsszel smárolok.

A tökön rúgás borzalmas, elképzelhetetlen fájdalmat okoz. Érzed, ahogy szétrepednek, és szilánkjaik robbannak a golyóid.

Fél perccel ezelőttig azt hittem, hogy ez a legfájdalmasabb dolog, amit valaha is érezhetek.

De tévedtem.

Mert jobban fáj látni Mia elkeseredett, megtört arckifejezését, miután felfedtem neki, hogy az anyja – az anya, akit ott hagyta, hogy egy őt folyamatosan verő apa nevelje fel –, valójában az a nő, aki engem felnevelt.

– Én… én ezt nem értem... – Egy lépést hátratántorodik, térdei megbicsaklanak, közben hangosan beveri a lábát az asztalba.

Próbálok érte nyúlni, de úgy tűnik, hogy nem is érzékeli a fájdalmat, ami segít felfogni, hogy mennyire rossz a helyzet.

Hogy mennyire elszúrtam.

– Sajnálom – mondom, és vigasztalhatatlanul rázom a fejem.

– Az anyám... az anyád... már halott. – Úgy szorítja a hasát, mintha valós fájdalmat érezne.

– Mia... – Közelebb lépek hozzá. Közel akarok lenni hozzá.

Felemeli a kezét, hogy megállítson.

– Mia – mondja apám a régi zsarukra jellemző nyugodt hangján. – Jobb lenne, ha leülnél valahová. Ez szörnyű sokk számodra. Ülj le. Hozok neked egy kis vizet.

Zavartan néz apámra. Aztán a tekintete ismét rám szegeződik, és abból, ahogyan rám néz, látom, hogy a tekintete áthatol rajtam. Tekintete hideg. A fájdalom úgy hasít belém, mint egy forró kés a vajba.

Aztán a tekintete a fal felé fordul, és anélkül, hogy meg kellene fordulnom, tudom, hová néz.

Azt a képet nézi, amelyen én vagyok apámmal és anyámmal. Ez volt az utolsó kép, amit halála előtt készítettünk. Aznap készült, amikor elutaztam.

Arckifejezése megváltozik, és könnyek kezdenek folyni a szeméből.

Kezével eltakarja az arcát. Hallom, ahogy fájdalmasan felzokog. Fájdalmától megszakad a szívem.

Nem tudom távol tartani magam tőle.

Gyors léptekkel közelítek hozzá, és a karjaimba zárom.

Egy másodperccel később olyan erővel taszít el magától, amiről nem is gondoltam volna, hogy benne van.

– Ne érj hozzám... Soha többé ne merészelj még egyszer hozzám érni! – A könnyeit az ingujjába törli, megfordul, és kirohan az irodából.

Apámra nézek segítségért, mert tényleg nem tudom, mit tegyek. – Menj utána! – biztat.

A következő pillanatban már az ajtón kívül vagyok.

Még pont látom bemenni szobájába. Végigszaladok a folyosón, és arra számítok, hogy az ajtaja zárva van, de nincs. Teljesen ki van tárva.

A magánéletét tiszteletben tartva nem lépek be a szobába. Megállok ajtóban, és erősen kapaszkodom a keretbe, nehogy bemenjek hozzá.

Sietve felveszi az edzőcipőjét, és megragadja a táskáját.

– Mia!

Nem vesz rólam tudomást, ehelyett felveszi a kabátját is.

– Mia, kérlek! Beszélj hozzám!

Felkapja a kocsikulcsát, vállára akasztja a táskáját, és szó nélkül elsétál mellettem, ki a folyosóra.

Kis távolságot tartva követem, és megpróbálok beszélgetni vele. – Kérlek, ne menj el...! Várj már...! Tudom, mennyire megbántódtál, milyen nehéz ez neked, de hadd magyarázzam meg.

Megáll a verandán – ahol pár órával ezelőtt szeretkeztem vele, ahol még egyszer hazudtam neki –, és lassan felém fordul.

Jeges tekintete fájdalommal teli, halott arckifejezése elárulja, amitől már eddig is tartottam.

Elvesztettem.

Soha nem fog túllépni ezen.

Hazudtam neki. Elárultam őt. Egy életen át elárulták a férfiak, és most már az én nevem is felkerült erre a listára.

– Megmagyarázni? Most akarod megmagyarázni? NAPOKON ÁT VOLT IDŐD MAGYARÁZKODNI! – kiabálja. – DE TE CSAK HAZUDTÁL! –És azonnal suttogássá válik a hangja. – Téged szeretett. Engem nem. Téged igen! Ott hagyott vele. Istenem, biztos gyűlölt engem.

– Ez nem így van, Mia. Ez nem így van. Végig kell hallgatnod. Hadd magyarázzam meg.

– NEM AKAROK TÖBBET HALLANI! –sikítja. Könnyek gördülnek le az arcán, és újra a hasát markolja.

Szörnyen érzem magam, hogy megsérült és fájdalmai vannak. Égnek a szemeim. Megdörzsölöm.

– Mennem kell – mondja halk, hátborzongató hangon, és tekintete a kocsijára szegeződik. – El kell tűnnöm innen.

Éles fájdalmat érzek a mellkasomban.

Az autójához szalad, közben kinyitja a zárat. Utána rohanok, megragadom a karját, és megpróbálom visszatartani.

– Ne menj el! – könyörgöm neki. – Ne így. Kérlek, Mia! Maradj egy kicsit, és beszélgessünk. Mindent megmagyarázok. Engedd meg, hogy rendbe hozzak mindent.

Üres tekintettel néz rám. – Ezt nem lehet rendbe hozni… Engem már nem tudsz helyre hozni. Engem már nem lehet megjavítani. Én már rég összetörtem, és senki sem tud megjavítani.

Kihúzza a kezét, beül a kocsijába és elhajt. Porfelhőben és gyötrelemben hagy hátra maga mögött.

Csak abban a pillanatban vettem észre, hogy a kavicson ülök, amikor apám kezét megérzem a vállamon.

– Sajnálom, fiam. Sajnálom, hogy Belle évekkel ezelőtti hibáiért most neked kell megfizetned.

Megdörzsölöm az arcomat, majd felállok.

– Nem... én csak… nem veszíthetem el! Nem akarom elveszíteni. Meg kell magyaráznom neki. Helyre kell hoznom a dolgokat. Utánamegyek.

– Nem. – Határozottan a vállamra teszi a kezét, és visszatart. – Ez nem jó ötlet. Ha most utána rohansz, csak ronthatsz a helyzeten. Adj neki egy kis időt, hogy megnyugodjon, és feldolgozza a sérelmeit.

– De mi van, ha nem jön vissza? –A szorítás a mellkasomban egyre rosszabb. Megdörzsölöm a fájdalmat, hogy könnyebben tudjak levegőt venni.

– A cuccai itt vannak, Jordan. Vissza fog jönni értük.

– Nem. – Megrázom a fejem, mert tudom, hogy amikor elhagyta Bostont, ott is mindenét hátrahagyta. – Nem figyel az anyagi dolgokra. Mindent hátrahagyva távozott Bostonból is. Nem fog visszajönni csak azért, hogy néhány ruhát magához vegyen.

Apám arckifejezése egy pillanatra megváltozik. Aggódik. Aztán enyhén megveregeti a vállamat. – Törődik veled. Nagyon is törődik veled. Vissza fog jönni. Ha véletlenül mégsem, akkor megkeressük.

– Hogyan?

Átkarolja a vállamat, és elkezd visszaterelni a házba. – Elfelejtetted, hogy rendőr voltam? Elég jó vagyok az emberek megtalálásában. – Mosolyog, próbál támogatni, pozitív érzéseket közvetíteni és bátorítani.

Megerősítően bólintok, de csak hogy megnyugtassam. Pedig átjár a félelem.

Nem attól félek, hogy nem találom meg Miát. Addig fogom járni körbe-körbe az egész földet, amíg meg nem találom.

De ami megrémít, az az, hogy mi vár majd rám, amikor újra látom őt.

Huszonkettedik fejezet

Mia

 

Fordította: Elpida

 

Nincs semmi.

Nincsenek gondolatok a fejemben.

Nem érzek fájdalmat a testemben.

Nincs fájdalom a szívemben.

Csak egyetlen dologra koncentrálok. Egyetlen célom van.

A fékre taposok az élelmiszerbolt parkolójánál.

Felteszem a napszemüvegemet, felkapom a táskámat, és már indulok is a bolt bejárata felé.

Fogom a bevásárlókocsit, és elkezdek bolyongani a sorok között.

Nem gondolok tudatosan semmire. Csak a szükségleteimre. Most nagy szükségem van rá.

A kosaram gyorsan megtelik. Már el is kezdtem enni. Már megettem egy egész zacskó chipset. És egy fél zacskó cukorkát.

Nem érdekel, ha néznek.

A pénztáros megpróbál beszélgetésbe elegyedni velem, de nem válaszolok.

Bepakolok mindent a szatyrokba, fizetek és már el is húztam innen.

Aztán kocsimmal a város szélén lévő hotelhez hajtok, oda, ahol a múltkor is megszálltam.

A legtöbben napközben a szerelmi viszonyuk miatt szállnak meg hotelben. Én enni jöttem ide. És hogy elrejtsem szégyenem.

De most már nem szégyellem magam.

Ez egy szükséglet.

Egy eszköz a célhoz, amit még nem látok.

Bejelentkezem a recepciónál. Csak egy éjszakára kérek egy szobát. Többre nincs szükségem.

Csak ki akarom adni magamból ezt az egészet. Aztán elmegyek ebből a városból.

Miután megkaptam a szobakulcsomat, a kocsimhoz megyek a bevásárlószatyrokért.

A szobámba viszem őket, és ledobom az ágyra.

Ez nem az a szoba, ahová legutóbb jöttem, de pontosan ugyanúgy néz ki.

Ugyanolyan olcsó, mocskos és túlhasznált. De nekem megteszi.

Különben is, ugyanolyan, mint én. Olcsó, mocskos és túlhasznált.

Ostobaság volt megengednem magamnak, hogy mást higgyek. Megengedem magamnak, hogy azt higgyem, érek valamit... hogy jelentek valamit valakinek… Neki.

Jordannek.

Fáj a nevére gondolnom.

A homlokomat verem a kezemmel, hogy elfelejtsem őt, de nem megy.

Így hát megyek, és bekapcsolom az ősrégi tévét.

Szeretném fájdalmamat az értelmetlen műsorokba fojtani, de még mindig nem tudom elfelejteni őt, és ez összetör engem.

A tévéből az egész szobába behallatszik a zene, minden üres sarkot betölt Rihanna „Diamonds” című dala.

A fájdalom végigsöpör rajtam. Ökölbe szorított kezemmel fojtom el zokogásom, hogy ne törjön ki. A földre rogyok.

Hogy tehette...? Hogy tehette...?

Hagyd abba, Mia! Hagyd abba most azonnal!

Tudod, hogyan lehet a fájdalmat elűzni és elfelejteni.

Közelebb kúszom az ágyhoz, és találomra elveszek valamit, majd kinyitom. Betömöm a számba, gyorsan megrágom és lenyelem. Nincs ízlés. Csak a megkönnyebbülés.

Az ezzel járó megkönnyebbülés.

Lerántok egy szatyrot az ágyról, és a tartalmát a padlóra ürítem.

Kinyitok egy másik tasakot. Keksz. Sietve tömöm azokat is a számba, gyorsan rágva próbálok minél többet megenni, amennyit csak tudok, amilyen gyorsan csak tudok.

Csak az étel letapad valahol, mintha a testem máris készen állna arra, hogy kilökje.

Nehezen nyelek, legyűröm, majd megragadok egy ásványvizes üveget. Iszom egy keveset, így megnedvesítve a torkomat.

Rögtön utána folytatom. Torkosabban eszem, mint bármikor.

~~~

A szobám földes padlóján fekszem, és a hámló mennyezetet nézem. Már majdnem az összes ételt megettem. A testem csuromvizes az izzadságtól, és a gyomrom úgy fájt, mint még soha.

Ezúttal többet ettem, mint valaha.

De amit érzek, az segít nekem, mert jobb, ha a túl sok evéstől fáj a gyomrom, mintha azt a kínt érezném, ami azzal fenyeget, hogy darabokra szakad a szívem.

Anyám elhagyott, hogy őt nevelje fel.

Jordant.

A férfit, akibe szerelmes vagyok.

Tehát ennyire értéktelen vagyok.

Alig tudok felállni a padlóról. Rosszul érzem magam. Hányingerem van. Összeszedem magam.

Szükségem van erre a megkönnyebbülésre, amit magammal teszek.

Nehezen elvonszolom magam a fürdőszobáig, és letérdelek a vécécsésze elé. Két ujjamat összeszorítom, és lenyúlok a torkomon, így megszabadulok a fájdalomtól, ami azzal fenyeget, hogy megsemmisít.

~~~

Még mindig érzem. Nem működött.

Nem.

Még ezt is elvették tőlem.

A képességem, hogy ne érezzek. Hogy megállítsam a fájdalmat, mielőtt kiirtana. És most mégis itt van. Érzem, ahogy recsegnek a bordáim, ahogy a duzzadó kín szétszaggat.

Nem. Nem. Nem. Nem!

Utálom őt.

És az anyámat is utálom. Örülök, hogy meghalt.

Kimászom a fürdőszobából, és alig bírok felállni. A lábam zsibbad, a fejem nehéz.

Az ágyhoz tántorgok. Átkutatom az ágyon és a padlón szétszórt, kibontott zacskókat és dobozokat. Találok valamit. Egy zacskó pattogatott kukoricát és néhány mogyoróvajas csokit.

Nem! Ennél többre van szükségem.

Keresgélek az ágyon, hátha találok még valami ehetőt, de hiába.

Feltépem a pattogatott kukorica zacskóját, és elkezdem marok számra a számba tömni. Nyelés közben öklendezem, de nem foglalkozom vele. Kiürítem a zacskót. Aztán nekilátok a mogyoróvajas csokiknak. Amint azokkal is végeztem, elkezdek négykézláb tapogatózni a padlón lévő szemét között.

Találok egy üveg mogyoróvajat, ami az ágy alá gurult. Sietve kinyitom, és ujjaimat belemártva azonnal a számba tömöm.

Hamarosan elfogy az összes étel. Érzem, hogy a gyomrom még nincs megtöltve, de a szokásos eljárást kell követnem. Kitántorgok a fürdőszobába, a mosdó fölé hajolok, és hányásra kényszerítem magam.

Megnyitom a csapot, megpróbálom leöblíteni, amit tudok, de hamarosan elzáródik a mosogatónyílás. A kezem és a karom csokis hányással van összekenve. A mosdóban is hányás van. Felemelem a fejem, és belenézek a tükörbe.

Undorító látvány.

Az ételmaradékok elszínezték a szám környékét, az arcomat és a hajamat. Tele vagyok hányással.

Undorító vagyok.

Nem utálom őket. Mármint Jordant és Annát.

Magamat utálom.

Dühös vagyok, hogy soha nem engedtem magam sírni. Összeszorított öklömmel a tükörbe csapok.

Eltörik. Apró darabkák hullanak a mosdóba.

Az öklömből csöpögni kezd a vér, és a padló fehér csempéire hullik.

De nem érzek fájdalmat a kezemben. Csak a szívem fáj.

Becsukom a szemem, hogy megszüntessem az áradást.

Az önmagam iránti gyűlöletet. Az undort. A veszteséget.

A reakcióképtelenségemet.

A gátak megnyílnak, és minden kiáramlik. Egy cunami erejével és dühével.

Megragadom a mosdókagylót, kinyitom a szemem, de nem látok forró, égető könnyeimtől.

Ki kell jutnom innen. Többre van szükségem... valamire. Bármire.

Túl gyorsan haladok. Árnyak táncolnak a szemem előtt. Elvakítanak. Kínoznak engem. Megpördülök a fürdőszobában az ajtót keresve.

Túlzásba vittem.

El fogom veszíteni az eszméletemet.

Bassza meg!

Kinyújtom a kezem támasztékot keresve, de nem találok semmit. És már túl késő. Már zuhanok. Kemény a becsapódás.