8.-9.-10. Fejezet

 

Nyolcadik fejezet

Mia

Fordította: Elpida

 

Nem tudom elhinni, hogy ilyesmi megtörténhet.

Az előbb vallottam be Jordannek – a fickónak, akit alig ismerek –, hogy Forbes megütött. És az anyukámról is beszéltem neki. Az anyámról, aki elhagyott. Az anyámról, aki miatt átszeltem hét államot, hogy megtaláljam, és aki már nem az általam ismert címen lakik.

Tök hülye vagyok.

Miért nem néztem utána, mielőtt átutaztam az országot, hogy megtaláljam?

De mi mást tehettem volna? Menjek vissza a lakásomba, és csatlakozzak Forbes-hoz és a másik lányhoz a szerelmi trióban?

Nem hiszem.

Jordan biztosan nagyon problémásnak tart. És idiótának.

Lehet, hogy mindkettőben igaza van.

Szerintem a legjobb, amit tehetek, ha elmegyek. Visszamegyek a szállodába, összeszedem a cuccaimat és elmegyek… De hová?

Keresek egy másik szállodát, aztán majd kitalálom, hogy mi legyen a következő lépésem.

Remélem, nem mondja el mindenkinek, amit elmeséltem neki Forbesról, és arról, hogyan vert meg. De miért tenné? Nem tűnik pletykásnak. De azt mondta, hogy az apja rendőr volt. És mi van, ha…?

Nem. Egyrészt nekem kéne feljelentenem, másrészt nem hiszem, hogy a helyi rendőrség egy idegennel foglalkozna, aki a városukban tartózkodik, és akinek történetesen van egy monoklija.

De én tényleg el akarok menni. Méghozzá most azonnal.

Pont fel akarok állni, és közben kitalálni valami kifogást, amivel elhúzhatok innen, amikor azt mondja: – Ha akarod, segíthetek megkeresni az anyukádat.

Micsoda? Segíteni akar nekem megtalálni az anyukámat? Pár perccel ezelőtt felajánlotta, hogy a szart is kiveri Forbes-ból, amitől gyakorlatilag padlót fogtam, és könnyeket csalt a szemembe. Soha senki sem ajánlott még fel nekem ehhez hasonló segítséget. Sőt, hogy ezt a segítséget egy férfi ajánlja fel, csak még megdöbbentőbb, meghatóbb.

És most ez.

Felajánlotta, hogy segít megkeresni az anyukámat…

Ez már több mint kedvesség.

Hajlandó feláldozni az idejét értem. Miért tenné ezt?

Talán mert ő tényleg egy nagyon jó ember, Mia.

Úgy érzem, a kedvességétől gombóc nő a torkomban, és nagyon kell vigyáznom, amikor megszólalok, hogy ne remegjen a hangom. – Megtennéd? – Nem tudom elrejteni hangomból a reményt. – Én nem tudom, hol kezdeném. De te ismered az itt élőket, tudod, kivel kell beszélni.

Azt is tudom, hogy most már csak fecsegek.

– Persze, hogy megtenném – mondja. – Ahogy már mondtam, tartozom neked mindazért, amit Dózerért tettél.

Azért segít, mert én is segítettem neki. Olyan rossz dolog ez? Ez még nem jelenti azt, hogy rossz ember.

– Jordan, nem tartozol semmivel. Segíteni akartam.

– Én is segíteni akarok neked.

Annyi melegség és szépség van a hangjában, hogy nem bírom visszatartani az arcomon szétterülő bolondos mosolyt.

– Akkor köszönöm, örömmel elfogadom a segítséged.

– Rendben – mondja, és mosolyog.

Annyira édes.

És jóképű.

Hirtelen késztetést érzek, hogy a kezemet kinyújtva megérintsem az arcát.

Ökölbe szorítom kezeimet, és az ölembe teszem.

Egy kis ideig csendben maradunk, mielőtt Jordan megszólal.

– Meddig tartják még ott bent Dózert?

Az órára nézek, mintha az segítene megállapítani. – Biztos vagyok benne, hogy nem tart már sokáig. Valószínűleg megröntgenezik a lábát a törés miatt, és gondolom a mellkasát is, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy nincs-e eltörve valamelyik bordája.

Rám mosolyog.

– Mi az? – kérdezem kissé zavartan.

– Semmi. – Megrázza a fejét. – Teljesen más a hangszíned, amikor orvosi dolgokról beszélsz. Úgy beszélsz…

– Mint egy orvos? – kérdezem nevetve.

– Igen – nevet ő is. – Pontosan.

– Az még odébb van... ha egyáltalán elvégzem – teszem hozzá a hangomat lehalkítva.

– Miért mondod ezt?

Rápillantok. Nem tudom, mit mondjak, vagy egyáltalán miért mondtam ezt az előbb. Aztán Jordan tekintete a fejem fölé emelkedik. Majd lejjebb ereszti, találkozik a tekintetemmel, azután lejjebb néz, a napszemüvegemre. Közeledő lépteket hallok. Felteszem a napszemüvegem, és csak a számat mozgatva megköszönöm neki figyelmeztetését.

Enyhén bólint, és feláll, ahogy én is.

– Hogy van? – kérdezi Jordan dr. Callie-t.

– Nagyon jól van. Igaz még mindig altatás alatt van, de hamarosan magához tér. Valóban eltört a lába, ahogy ön is diagnosztizálta. – Felém néz, majd vissza Jordanre. – A probléma az volt, hogy két helyen is eltört, ezért kénytelen voltam csavarokkal sínbe tenni, hogy megfelelően gyógyuljon.

– De jól van? – kérdezi Jordan, és hangjából tisztán kivehető aggodalma, ami megható.

Dr. Callie elmosolyodik. – Jó van. Begipszeltem a lábát. Pihennie kell. Hat hét múlva hozzák vissza, hogy eltávolíthassam a sínt a csavarokkal. De hamarosan olyan lesz, mint régen.

– Mikor vihetem haza?

– Jelenleg lábadozik. A nap folyamán itt szeretném tartani, hogy szemmel tarthassam. Később elvihetik.

– Hány órakor?

Az orvos az órájára néz. – Legyen mondjuk... fél ötkor elviheti.

Penny jön oda hozzánk. – Velem jönne? Szeretném még elkérni néhány adatát – mondja Jordannek.

– Természetesen – válaszolja Jordan.

Éppen követném Jordant a recepciós pulthoz, amikor dr. Callie megállít. – Nagyon pontos diagnózist állapított meg. És a kötözése is helyes volt. Egy nap jó orvos lesz magából. – A mosolya valódi. Kár, hogy nem tudom értékelni.

Nem akarok jó orvos lenni. Nem akarok olyasvalami lenni, amit Oliver teremtett.

Lehajtom a fejem. – Köszönöm.

– Sok sikert kívánok az orvosi egyetemhez.

– Köszönöm – bólintok.

– Rendben. Jobb, ha visszatérek a feladataimhoz.

Egy darabig nézem, ahogy Dr. Callie távolodik, majd Jordan felé fordulok. Odamegyek hozzá.

– Mehetünk? – kérdezi.

– Igen.

Követem az autójához. – Éhes vagy? – kérdezi, amint beülünk az autóba.

Tenyeremet üres hasamra teszem. – Egy kicsit.

– Érthető, hisz nem is reggeliztél.

– Sajnálom. Általában nem szoktam ilyen sokáig aludni, de nagyon fáradt voltam. Remélem, nem okoztam gondot.

– Nem – válaszát még a fejét rázva is megerősíti. – Menjünk, együnk valamit.

Elindul, kihajt az útra, bekapcsolja a rádiót és elkezd vele babrálni.

Leveszem a napszemüvegem, és körbepillantok az autóban. Most ülök először Mustangban. Tényleg szép autó. Nagyon király. Tudom, hogy tegnap „Farok növelőnek” neveztem, de most, hogy kicsit megismertem Jordant, nem hiszem, hogy… ebben az értelemben szüksége lenne bárminemű fokozásra. Persze nem láttam semmit, ami erről biztosítana, de annyira magabiztos, és ez az autó is illik hozzá. Visszatükrözi magabiztosságát és sármját.

– Ez egy nagyon szép autó – jegyzem meg.

Végül rátalál egy rádióállomásra, és már mindkét kezével fogja a kormányt. – Köszönöm. Úgy nyertem.

– Nyerted? Valami autós lottón, vagy hasonlón? – cukkolom.

Jordan felnevet. – Nem. Kártyán. Egy póker játszmán.

– Ó! Biztos nagyon jó lapjaid voltak – mondom lenyűgözve.

Jobb kezét elemeli a kormányról és ördögi vigyorral gesztikulálva int, miközben azt mondja. – Ó, fogalmad sincs, kicsim.

Kicsim? Ez meg mi? Csak nem…

Flörtölni kezd velem?

Nem. Kizárt dolog.

Mégis elpirulok.

Megjátszom, hogy amit mondott, annak semmi hatása rám, megköszörülöm a torkom és kérdezem. – Szeretsz kártyázni?

– Régebben szerettem – valami furcsa van a hangjában, ami egyből felkelti kíváncsiságomat.

Általában nem ütöm az orrom mások ügyébe. Nem kérdezősködök, mert nem akarom, hogy engem is kérdezzenek. De ő már tud Forbes-ról, és valamilyen oknál fogva én is szeretném Jordant jobban megismerni. Azt hiszem, órákon át tudnám hallgatni, anélkül, hogy unatkoznék.

– Régebben? – kérdezem.

Észreveszem, hogy zavarában ujjaival a kormányt ütögeti.

– Régebben játszottam. Szerettem kártyázni. De miután az anyukám meghalt... ez rosszabb lett.

– Elvesztetted az édesanyádat? – tenyeremet a mellkasomra fektetem. – Istenem! Annyira sajnálom, Jordan.

Megrázza a fejét. – Mindketten elveszítettük az egyik szülőnket. Azt hiszem, ez közös bennünk.

– Szar dolog, hogy pont egy ilyen szomorú dolog közös bennünk.

Nem hiszem, hogy el kéne mondanom neki, hogy életem legboldogabb napja volt, amikor Oliver meghalt.

Sosem értené meg.

– Ja, szar ügy – ért velem egyet.

– Hogyan halt meg? Persze, csak ha el akarod mondani.

Megrázza a fejét, és tekintete maga elé mered.

– Tüdőrákban. Negyedik stádium. Pedig soha sem dohányzott. Pont Délkelet Ázsiába utaztam néhány haverommal, amikor az apám felhívott. Azonnal hazajöttem. Megműtötték. Elkezdte a kemót. De nem segített.

A vállát megrántva sóhajt. – Amikor az anyukám meghalt, az életem nehezebb lett. Megőrültem.

Ránézek. Látom a szomorúságot a szemeiben. Majd ismét előre fordul és az utat figyeli. – Aztán magamhoz tértem, és változtattam az életmódomon. És most te már a vadonatúj, majdnem teljesen felelős Jordant láthatod.

Mosolyogva, kezeivel gesztikulálva magára mutat, bár látom, hogy ez a mosoly erőltetett.

Már látom, hogy neki is megvannak a maga gondjai. Lehet, hogy nem olyanok, mint az enyémek, de ő is kapott már pofont az élettől. Az a benyomásom, hogy lelkiismeret furdalást érez az édesanyja miatt.

Oldalt helyezkedem az ülésemben. – Nem ismerem a régi Jordant, de a mostani hihetetlenül kedves.

Nevet, de inkább csak ironikusan. Magát gúnyolja.

– Ja, persze, kedves vagyok. Ez vagyok én.

– Pedig én így gondolom. És nekem ez számít.

Meghúzom az alsó ajkam ,és mély levegőt veszek.

Rám néz, és tekintetünk nem csak találkozik, hanem ennél több történik. Összekapcsolódik.

Elpirulok. A szám kiszárad. A szívverésem kihagy egy ütemet.

Hirtelen erős késztetést érzek, hogy odahajoljak hozzá és megcsókoljam.

Elszakítom a tekintetem róla, előre fordulok, és megpróbálom leszakítani a farmeromról a képzeletbeli kilógó cérnaszálat. Egészen addig nem szólunk egymáshoz, míg le nem parkol a gyorsétterem előtt.

Felteszem a napszemüvegem, és kiszállok az autóból.

– Tegnap este itt ettem – mondom félig felé fordulva.

– Tudom.

Hirtelen teljesen felé fordulok. – Honnan tudod? – A hangom éles, de nem tudom kontrolálni.

A szemöldökét ráncolja. Egyik kezét az autója tetejére támasztja, és úgy beszél hozzám. – Beth, a pincérlány, aki téged tegnap kiszolgált, jó barátom. Felhívott, hogy tudassa velem, hogy jössz.

– Á! Értem. – Így kell túlreagálni, Mia.

Ujjaimmal a hajamat hátrafésülve felnevetek, de ez nem volt szívből jövő kacaj. – Ez megmagyarázza, miért ajánlotta a szállodádat. Ez természetes. Persze minőségileg egyáltalán nem rossz. Sőt, nagyon is jó. A legjobb szálloda, amiben valaha voltam.

Ne beszélj már! Fogd már be!

Valakinek tényleg nem ártana bekötni a számat, amikor Jordan közelében vagyok.

Jordan kacag. Megkerüli az autót, és egy kockás inggel a kezében odajön hozzám.

– Arra gondoltam, talán szeretnéd ezt felvenni – és fejével csupasz hasam felé mutat.

Nem hiszem el, hogy megfeledkeztem a szakadt pólómról. Ez egyáltalán nem vall rám. Az apám miatt általában nagyon is odafigyeltem az öltözködésemre. És Forbes miatt is. Egyik karommal próbálom eltakarni magam, a másikkal az ingért nyúlok.

– Köszönöm. – Felveszem az inget. Férfias illata van. Fás. Az ő illata. Nem hiszem, hogy valaha is le akarom majd venni ezt az inget.

Elém lép, megigazítja rajtam és elkezdi begombolni. – Nem akarom, hogy azt higgyék, kihasználtalak – mondja halkan, és mosolyog.

Minden porcikámban érzem.

Nem tudok megmozdulni. Csak állok és bámulom. Figyelem, ahogy tekintete gombról gombra halad felfelé rajtam. Alig tudok levegőt venni.

Ügyes ujjaival hamarosan fel is ér, és tekintete találkozik az enyémmel. Próbálom nem észrevenni, hogy légzése kissé felgyorsult, vagy hogy kezei megpihentek a mellkasomon, pedig már az összes gombot begombolta.

Nehezen nyelek. – Köszönöm. – A hangom alig hallatszik.

Bólint, majd tesz egy lépést hátra. – Gyere, etessünk meg téged.

Szívem őrült tempóban ver, miközben követem az étterembe. Nem várja meg, hogy egy asztalhoz kísérjék. Elmegy a hosstes pult előtt, és én követem, bár még mindig szédülök az előbbi ingbegombolós jelenetünktől.

Jordan kezével int, hogy én üljek le először, így becsúszom a bokszba. Ő is leül velem szemben.

Látom Betht, felénk jön. Tekintete köztem és Jordan között jár. Szemöldökét kíváncsian ráncolja össze, eltorzulnak arcának gyönyörű vonásai.

Nem örül, hogy együtt lát minket, ami bennem megkérdőjelezi, nincs-e itt több a barátságnál.

És ennek elképzelése által bennem keltett érzések sem tetszenek.

Féltékenység.

Nyugtalanság.

Féltékenység.

– Szia – köszön Jordannek, és megsimogatja a haját.

– Vigyázz, hogy érsz a hajamhoz! – löki el Beth kezét viccesen nevetve Jordan.

Beth vállon löki. – Ne aggódj, még mindig csinos vagy – mondja neki, majd felém pillant, de visszafordul Jordanhez.

– Beth, hányszor kell még elmondanom, hogy a pasik nem csinosak, hanem dögösek, nagyszerűek, isteniek. De biztosan nem csinosak.

A lány szemeit forgatva néz rám. Nem bírom visszafogni, elnevetem magam.

Jordan rám vigyorog.

Ezt is érzem. Leginkább deréktól lefelé.

– Beth, Miával már találkoztál – int Jordan felém.

– Valóban – mosolyog rám. És ettől az őszinte mosolytól aggodalmam enyhül.

– Köszönöm, hogy ajánlottad nekem azt a szállót – mondom.

Ő megint Jordanre néz, aki engem néz. Aztán a tekintete visszatér hozzám, és kíváncsiságot és egy kevés humort is érzek részéről.

Ez felkelti az én érdeklődésemet is.

– Szóra sem érdemes – mondja megint mosolyogva. – Arra nem számítottam, hogy ma itt látlak – mondja Jordannek.

Elsötétül a tekintete. – Valamelyik barom elgázolta Dózert.

– Istenem! – kapja kezét a szája elé. Benyomakszik Jordan mellé, aki kénytelen beljebb csúszni a bokszban. – De ugye jól van?

Jordan felém bólint. – Igen. Miának köszönhetően.

Érzem, hogy elpirulok. – Nem csináltam semmit. Tényleg semmit.

– Dehogynem – vet rám egy pillantást, majd Beth felé fordul. – Megvizsgálta a sérüléseit, megállapította, hogy eltörött a lába, és a felsőjét szétszaggatva sínbe tette egy fadarabbal. Mia orvosnak készül – tájékoztatja a lányt.

– Hűha! – mondja nekem Beth elismerően.

Zavarban vagyok, ezért nyugtalanul mocorgok. Őszintén szólva egyáltalán nem érzem jól magam ettől a beszélgetéstől. Nem szeretek a figyelem központjában lenni.

– Ez megmagyarázza, miért viseled Jordan egyik ingét – mondja vigyorogva.

Az arcom már lángol. – Ja – mondom, és a fejemet lehajtva az egyik gombot kezdem el babrálni, megpróbálva elrejteni az arcomat.

– Kaphatnánk valamit enni? Mia tegnap óta nem evett semmit – mondja Jordan témát váltva. Gondolom észrevette, hogy ez a beszélgetés zavarba hoz engem. – Dózer miatt nem evett reggelit. Ezért is hoztam el ide, hogy egyen valamit, na meg hogy elüssük az időt, míg visszamehetünk az állatorvoshoz a kutyáért.

Beth bólint. – Persze, hogy ehettek. De Dózer ugye rendbe fog jönni?

– Igen.

– Az jó – Beth barátságosan vállba veregeti Jordant, és feláll. – Megyek, hozok nektek enni. Úgy tűnik, szükségetek van rá. Jordan neked a szokásosat?

– Igen.

– Mia, neked mit hozhatok?

Felkapom az étlapot az asztalról és gyorsan átfutom. – Egy salátás, csirkés szendvicset, diétás kólával.

Rám mosolyog. – Szuper. Mindjárt hozom.

Figyelem, ahogy elmegy. Jordan visszacsúszik eredeti helyére, velem szembe.

Kezeit az asztalra teszi, félredönti a fejét, és engem bámul. Ekkor veszem észre, hogy zavaromban az alsó ajkamat húzogatom. Kezeimet leengedem az ölembe.

– Ezt akkor csinálod, amikor ideges vagy. – Nem kérdés, kijelentés.

Bólintok.

– Ideges vagy. Miért?

Megrántom a vállam. Bármerre nézek, csak rá nem. – Én se tudom biztosan.

Előre dől, és két tenyerét összekulcsolja. – Mia, nem kell idegesnek lenned, amikor velem vagy.

Tekintetem találkozik meleg tekintetével. – Tudom. – Kijelentésemet egy fejbiccentés kíséri.

– Jó. – Rám mosolyog, és kényelmesen hátradől. – Azon gondolkodtam, hogyan keressük meg az édesanyádat, hogy csináljuk. – Kézbe vesz egy tasak cukrot a tartóból, és játszani kezd vele. – Az alapokkal kell kezdenünk, mint például az internet, a telefonkönyvek és az ehhez hasonló dolgok.

– Tetszik ez a terv.

Persze, hogy tetszik. Bármilyen terv érdekel, mert fogalmam sincs, hogyan találjam meg az édesanyámat.

Leteszi a cukros zacskót az asztalra, és előveszi a telefonját. – Oké, akkor kezdjünk neki.

– Most? – bámulok rá értetlenül.

– Most van itt a legjobb alkalom... hacsak nem akarsz vele várni.

– Nem, rendben van. – Mosolyt erőltetek magamra, miközben tudom, hogy furcsán hangzom.

– Biztos?

– Biztos. – Hangom keményebben hangzik, mint ahogy akartam. Csak félek. Meg akarom találni az anyámat, de az ismeretlentől való félelem ezt eltompítja.

Jordan rejtélyes együttérzéssel néz rám.

Addig nézek én is rá, míg nem bírom tovább. Utálom az együttérzést.

Elfordítom a fejem, és kinézek az ablakon.

– Oké. – Kiereszti a levegőt. – A demográfiai adatokkal kezdjük.

– Persze – motyogom. A kezeim remegnek, ezért inkább korgó gyomromra szorítom.

Furcsán kimerültnek érzem magam.

– Hogy is hívták az anyukádat?

– Anna Monroe.

Beírja a telefonjába. A pánik és a félelem egyre jobban eláraszt.

Nem hiszem, hogy kész vagyok erre. A lábaim rángatóznak.

El akarnak vinni innen.

El kell mennem innen. Ennem kell. Egyedül kell maradnom.

Jordan hangosan felsóhajt, ezzel magára vonja figyelmem. A szemöldökét ráncolja. Most már csak vele foglalkozom.

– Rákerestem édesanyád teljes nevére Coloradóban és Új-Mexikóban. Ez van legközelebb hozzánk. Gondoltam egy próbát megér. Tíz találatom van. De egyik sem Durangóban. De hárman laknak szomszédos városokban. Egy Montrose-ban. Egy Gunningtonban. És egy Farmingtonban, Új-Mexikóban, ami csak egy órára van ide. Úgy gondolom, ezzel a három találattal kéne kezdenünk.

Leteszi a telefonját az asztalra, hátrasimítja a haját és tekintete találkozik rá szegeződő tekintetemmel.

Meleg, juharszirup színű szemeit nézve szívem hevesen kezd dobogni.

– Kinyomtathatunk róluk minden információt, címeket és hasonlókat. Megcsinálom, amint visszaérünk a szállodába.

Örülök, hogy olyan dolgokra is gondol, amikre én nem gondolnék. Nekem nem jutott volna eszembe Új-Mexikóban is keresni.

A félelmet félretéve, amit a közelében érzek, nagyon örülök, hogy segít nekem. Azt hiszem az ő segítségével sokkal hamarabb megtalálhatom az édesanyámat.

– Köszönöm, hogy ezt megteszed értem.

– Komolyan beszélsz? Ne köszönd meg nekem. Csak akkor teszek meg valamit, ha meg akarom tenni. És én segíteni akarok neked. Érted?

Soha senki nem beszélt velem úgy, vagy bánt velem úgy, mint ő. Mintha értékes lennék. Mintha számítanék.

Melegség járja át a szívemet.

Jordant alig ismerem, de ez lényegtelennek tűnik, amikor mellette ülök.

Ez megrémít. De mégis kellemes ez az érzés.

És ő tetszik nekem. Kedvelem.

– Oké – mondom neki mosolyogva.

 

Kilencedik fejezet

Jordan

Fordította: Elpida

 

Elmondtam Miának, hogy már nem az vagyok, aki voltam. Már felelősségteljes ember vagyok. Valóban felhagytam már a szerencsejátékkal. De…

Ha tudná a valódi okát, hogy miért hagytam abba a szerencsejátékot, akkor a föld legaljának tartana.

Próbálok felelősségteljes lenni. Próbálom távol tartani magam a bajtól, de úgy látszik, hogy a problémák mindenhová követnek, vagy talán csak én vonzom őket.

Nincs talán. Tényleg vonzom a bajt.

Mindazok után, amin átmentünk, továbbra is kínzom az apámat.

Összejöttem egy férjes asszonnyal, csakis a farkam után mentem, erre megjelenik a szállóban az asszony férje. Szerencsére akkor apám nem volt ott. Bár később mindenről tudomást szerzett, de örülhetek, hogy nem avatkozott bele. Nem akarom, hogy belekeveredjen a szarságaimba. Már így is annyi mindent elvesztett miattam.

Persze ő ezt soha sem tenné szóvá. Soha sem hibáztatna semmiért. Az apám soha sem éreztetné velem, hogy csalódást okozok neki. Pedig tudom, hogy így van.

Hála az égnek, a dühös férj fiaskóból nem lett nagy ügy. És ezt Bethnek köszönhetem, akinek van érzéke a dühös férjek megnyugtatásához.

De nem folytathatom a hülyeségeimet.

Az a baj, hogy nem tudom, hogyan kell jónak lenni. A szerencsejátékokkal végeztem, de a nőkkel nem. Mert amikor szerencsejátékra vágyom, valamivel le kell foglalnom magam. Ami elég gyakran fordul elő.

A szex segít ebben. Szóval gyakran dugok.

Csak figyelnem kell, kiket dugok meg, mivel nem akarom, hogy ennek az apámra nézve bármi következménye legyen.

Ez tehát kizárja a házas nőket. És a szálloda vendégeit. Így Mia Monroe-t is.

Egyre bővül a lista, miért kell távol tartanom magam tőle.

Ő a szállodánk egyik vendége. De leginkább túl jó egy magamfajtához.

Semmi jó nem sülne ki abból, ha Miát a karjaimba venném. Vagyis valami jó származna belőle, de a mámor után jönne a valóság általi földbecsapódás.

És többet érdemel, mint amit én bármikor is adhatnék neki.

Pedig elég jól csinálom. Már egy jó ideje együtt vagyunk – tudom, mire gondolsz, még nem telt el huszonnégy óra sem. De hidd el, ez nálam egy kibaszott rekord, hogy még nem hajtottam rá.

Csak egy kisebb botlásom volt, amikor az előbb az autóban flörtöltem vele. De az semmi volt ahhoz képest, amit általában csinálok.

Egyszerűen nem tudtam ellenállni neki. És ahogy rám nézett – egyszerűen olyan aranyos volt. Elpirult, zavarban volt, és meglepettnek tűnt. Azt hihetnéd, hogy még soha sem flörtöltek vele. Pedig ha ránézel, akkor tudod, hogy ez egyszerűen elképzelhetetlen.

Visszajöttünk a szállodába, és a konyhában kávét csinálok magunknak. Miután megkajáltunk, még maradt egy órám, mielőtt Dózerért kell mennem. Így visszahoztam Miát a szállóba. Letöltöttem és kinyomtattam neki a talált információkat, míg ő a szobájába ment, hogy lecserélje a szakadt pólóját.

Mielőtt elindult a szobájába, visszaadta az ingemet. Nem szégyellem bevallani, hogy amint elment, beleszagoltam.

Csodálatos illata volt. Tökéletes alapanyag a farokveréshez.

Komolyan. Ha Mia Monroe illatát palackoznák, akkor én beszerezném, és az egész párnámat befújnám vele. És a ruháimat. A pokolba is, magamat is befújnám vele.

Mikor visszajött, láttam, hogy le is zuhanyozott. A haja még nedves volt, és vanília illat lengte körül. Halvány rózsaszínű blúzt vett fel, szűk farmerrel, amitől a farkam egyből vigyázzba állt. Kurva jól nézett ki.

Beletelt pár percbe, míg sikerült összeszednem magam, hogy leüljek mellé, és átnézzük az információinkat. Csendesen végighallgatta, ahogy elmagyaráztam neki, mit nyomtattam ki, aztán kint hagytam a verandán, úgy gondoltam, egy kis magányra van szüksége.

Most ezért állok itt, és csinálom a kávénkat.

Úgy gondolom, időre van szüksége, hogy feldolgozza ezt az egészet. El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet megtudni, hogy az anyukád lemondott rólad, elhagyott.

Engem nem elhagyott az anyám, hanem meghalt. Az édesanyám, Abbi, a nő, aki megszült engem, belehalt a szülésbe. Baj volt a szívével, amiről nem tudtak, és a szülés okozta stressz miatt meghalt.

Nem voltak összeházasodva az apámmal. Fiatalok voltak, összejöttek, de apám nem vigyázott. Így kilenc hónap múlva megszülettem én.

Abbi halála után az apám egyedül nevelt engem a nagypapám segítségével. Amikor két éves voltam, Belle, a mostohaanyám, akit én mindig az anyukámként emlegetek, mivel ő volt az egyetlen anyám, akit ismertem, visszajött a városba és újra összejött az apámmal. Az anyukám és az apám gyerekkoruk óta szerették egymást. Aztán az anyám elment a városból főiskolára, az apám meg itt maradt, és elvégezte a rendőr akadémiát. Mielőtt az anyukám elment szakítottak, így jött össze apám Abbival, és ebből a kapcsolatból születtem én.

Négy éve már, hogy anyukám meghalt, és az apám azóta nem nézett másik nőre.

Apám sokat szenvedett, több nehéz időszakot is át kellett élnie. Két nőt is elveszített, akiket szeretett. És ezzel szerintem elvesztette a szerelembe vetett hitét. És ez érthető.

Ezért vagyok én is szingli. Csak akkor foglalkozom egy nővel, ha le akarom fektetni.

Megszólal a telefon. – Golden Oaks..

– Szia, fiam, hogy vagy?

– Szia, apa. Jól vagyok. Papa hogy van? Még mindig megőrjít?

Nevet. – Még szép. Ismered a nagyapádat. Mi a helyzet a szállóval?

– Minden rendben. Van egy vendégünk is. A hölgy két hetet marad.

– Hölgy? – Rövid csend áll be beszélgetésünkbe. – Tehát, azt mondod, hogy most egy hölgy vendég lakik a szállodában?

– Pontosan, apa – sóhajtok.

– Egyedül van?

– Aha.

– Hány éves?

– Nem tudom. Korombeli, talán pár évvel fiatalabb.

– Van pasija?

– Jézusom, Apa! – Még egy sóhaj. – Nem ismerem a magánéletét. – Hazugság. – Nem érdekel. Nem fogok hozzá érni. Nem az esetem. – Ez csak kis hazugság. Mia tényleg nem az esetem. Ő annál sokkal több.

– Minden lány az eseted, Jordan.

– Nem minden lány – froclizom. – Soha sem feküdnék le ronda lánnyal. Jézusom, apa. Nekem is vannak elvárásaim. Kibaszottul bízhatnál bennem.

– Jordan, muszáj ennyit káromkodnod?

– Igen, rohadtul muszáj.

Hogy tudnak a szülők egy pillanat alatt nagykorúból kiskorúvá változtatni?

– Akkor feltételezhetem, hogy a lány csúnya? – kezdi újra.

– Ki? – Úgy teszek, mintha nem érteném.

Nagyot sóhajt. – A lány, akit nem áll szándékodban az ágyadba csalogatni.

– Hát... nem nevezném csúnyának.

Felnevet. Hangosan nevet rajtam.

És ez engem felbosszant.

– Figyelj! Tudom, hogy elcseszett alaknak tartasz, és ez csakis az én hibám, de hidd el, hogy tudok ügyelni a kezeimre. Távol tudom tartani magam ettől a lánytól. Ő csak egy vendégünk. Ennyi.

– Fiam, nyugodj le! Először is, nem tartalak elcseszettnek. Érted, amit mondok? Csak aggódom érted. Ez a szülők előjoga. Azt szeretném, hogy boldog légy, de eddig úgy látszik rossz helyen kerested a boldogságot. Főleg az utóbbi időben.

Ez a beszélgetés sokkal komolyabbra fordult, mint szeretném. És az ilyen mélyreható beszélgetés nekem nem tetszik. Főleg, ha az apámmal beszélgetek.

Könyökömmel a falnak támaszkodom, és homlokomat a kezembe fektetem.

Mély lélegzetet veszek. – Apa, jól vagyok. Boldog vagyok. De most mennem kell. Add át üdvözletem a papának! Rendben?

– Jól van. – Úgy tűnik, meghátrál, és ennek örülök. Nem akarom, hogy ez a beszélgetés tovább tartson a kelleténél. – Vigyázz magadra, fiam! Hamarosan újra beszélünk.

Leteszem a telefont és csak most jövök rá, hogy elfelejtettem elmondani Dózer balesetét. Mindegy. Most nincs kedvem visszahívni. Majd később elmondom neki.

Fogom a kávénkat, és kimegyek. Mia az asztalnál ül. Levette a napszemüvegét, és székében hátradőlve, fejét felemelve nézi az eget.

Tovább nézem, mint kellene.

Hírtelen félrekapja a fejét és rajtakap, hogy bámulom.

Úgy teszek, mintha semmi különös nem történt volna. Rámosolygok, odasétálok hozzá és elé teszem a kávéját.

– Köszönöm – mondja mosolyogva, és ez olyan érzés, mintha mellkason vágtak volna.

Ez már kezd megőrjíteni. És nem a mosolyaira értem. Nem. Azok nagyszerűek. Hanem a mosolya okozta reakcióm megy az idegeimre. Ahogy reagálok rá.

A vele szembeni székre ülök. Kényelmesen hátradőlök, iszom egy kortyot a kávémból, majd leteszem az asztalra a kávéscsészémet.

– Van ötleted, hol akarod kezdeni? – kérdezem fejemmel az előtte fekvő papírok felé intve.

Mia beleiszik a kávéjába, és közben a csészéje pereme fölött engem figyel. – Úgy döntöttem, hogy azzal az Annával kezdem, aki Farmingtonban él. Nem ez a legnagyobb város a három közül? Úgy gondolom, hogy a helyében én egy nagy városba menekülnék. Vagy egy másik államba, hogy ne találjanak rám könnyen.

Ajkait lefelé biggyeszti. Az érzés, amit érzek, olyan... nem is tudom mi ez. Csak azt tudom, hogy nem akarom szomorúnak látni.

– Mia, gondolkodj pozitívan! Kezdjük azzal, amink van, és onnan haladjunk előre.

Felnéz. – Igazad van. Holnap el is megyek oda.

– Mi elmegyünk – javítom ki.

Tényleg megtehetném, hogy nem megyek Farmingtonba. Kerülöm azt a várost, mint a pestist, mindazok után, ami ott az apámmal történt. De nem hagyhatom, hogy egyedül menjen. És a lehetősége annak, hogy nem kívánatos személlyel futok össze ott tartózkodásom alatt, olyan kicsi, szinte már elenyésző.

Az olyanok, mint én, csak éjszaka bújnak elő, hogy játszanak.

Mia leteszi a csészéjét az asztalra. – Nem szükséges velem jönnöd. Már így is sokat segítettél. Neked pedig a szállodával kell foglalkoznod.

Lábaimat keresztezve kényelembe helyezem magam székemben, bal bokámat a jobb térdemre emelem. – Ha nem vetted volna észre, nincs túl sok tennivalóm. Te vagy az egyetlen vendég, úgyhogy nevezzük ezt all-inclusive csomagnak. – Elvigyorodom, nehogy félreértsen.

Nevet.

Ez jó jel.

Megemeli a szemöldökét, és zavarában húzni kezdi csábító ajkát. – És… mi van még abban az all-inclusive csomagban?

Hmm. Flörtöl velem. Ez érdekes.

Nagyon is kibaszottul érdekes.

– Semmi különös. Ez a felmerülő igényektől függ.

– Rendben. – Nem veszi le rólam a tekintetét.

Nagyon tetszik az irány, amerre a dolgok haladnak. Nem kéne, de nem tudok ellenállni. Felkeltettem Mia érdeklődését, és addig nem eresztem el, míg meg nem tudom, mit jelent.

Légzésem felgyorsul, és sietve a kávémba kortyolok, hogy ezt leplezzem. És persze én sem veszem le róla a tekintetem.

– De a csomag része az is, hogy holnap veled megyek. Nem hiszem, hogy biztonságos lenne, ha egyedül mennél oda.

Szemöldökét ráncolja, és tűz csillog a szemeiben. Szexi, izgató, de tudom, hogy felbosszantottam. Jó irányba indult ez az egész, de csak ki kellett nyitnom a számat, és elrontottam.

Összefonja karjait a mellei előtt. Alatt. Így felnyomja azokat a tökéletes melleket, és magamban küzdök, hogy ne nézzek oda.

– Jordan, hét államon jöttem keresztül, míg ideértem. Ez csak egy kis kirándulás lenne nekem a szomszéd városba. Dühösnek hangzik, és közben még az ajkait is összeszorítja. Nem tudom megállni, hogy ne kuncogjak.

Olyan kibaszottul imádnivaló. Legszívesebben minden ellenérvet félresöpörnék, és arcát két kezembe venném, hogy megcsókoljam gyönyörű ajkait.

– Értem – mondom, és megpróbálok nem mosolyogni. – Tudsz vigyázni magadra. De képzeld magad a helyembe. Egy zsaru fiaként nőttem fel, ismerem, milyen negatívumokkal járhat, ha egy nő magányosan utazik. A fenébe, úgy érzem, megőrülök már a gondolattól is, hogy egyedül jöttél a világ másik végéből idáig, és ettől mindjárt kiütéseim lesznek. És az nem lenne szép. Ugye nem akarsz csúnyának látni. Olyan csúnyának, hogy a kisgyerekek is megijednének tőlem, ha meglátnak. – Grimaszolok, erre ő rám mosolyog.

Viccelődöm, mert nem akarom elrontania önbecsülését, és függetlenségét, amit nagyon szeretne úgy mutatni, mintha rendelkezne vele, amire nagyon nagy szüksége van, és… amit az a szemétláda elvett tőle, amint egy ujjával megérintette.

De nem hagyhatom, hogy egyedül menjen oda.

Az asztalra néz, és végigsimít ujjaival a barázdákon. Már megtanultam felismerni azt az arcát, melynek jelentése, hogy valamin nagyon gondolkodik. És most pontosan ezt az arcát látom.

Felemeli a fejét és rám néz. – Nem akarom, hogy én legyek a felelős, hogy szép arcod csúnyává váljon. Szóval... jöhetsz.

– Szerinted szép az arcom? – kérdezem vigyorogva, fejemet oldalra billentve.

Ez az! Elkaptam! És természetesen tudni akarom válaszát. Mia az egyetlen nő, akitől valaha is meg kellett kérdeznem, hogy vonzónak tart-e.

Annyira nehéz olvasni benne, annyira nehéz megfejteni, hogy legtöbbször lehetetlen tudni, mire gondol.

Más szóval, szórakozik az elmémmel és a logikámmal.

És ahogy vártam, elpirult. Még soha sem találkoztam ennyire félénk lánnyal, mint ő.

Még soha sem találkoztam olyan lánnyal, mint ő. Ennyi. Mia annyira más. Nem adja ki magát más nőnek. Önmagát adja. Elképzelése sincs, mennyire kibaszottul gyönyörű. De én szeretném, ha tudná. Bárcsak tudnám, hogyan mondjam el neki.

– Szóval… – ujjaival a hajába fésül, és vigyázz, hogy tekintete a kávés csészéjén maradjon. – Szép arcod van. Tudod…

– Ezt bóknak veszem – mondom neki mosolyogva. De legszívesebben felállnék, és örömtáncot lejtenék. – Neked is szép arcod van, Mia. Nagyon szép.

Hallom, ahogy hirtelen levegőt vesz és már a mellkasa is elpirult. Hatással vagyok rá.

Kibaszott egy fickó vagyok!

– Köszönöm – mondja halkan, és az ajkába harap, hogy ne mosolyogjon.

– Emiatt komoly problémáid vannak.

– Ezt hogy érted? – kérdezi. Tekintete találkozik az enyémmel, és a melegség, amit eddig láttam benne, egy pillanat alatt eltűnik.

Igyekszem nem grimaszolni, pedig tudom, miért reagál így. Mindenre gyanakszik, amit mondok, vagy teszek. Mit tett vele az a szemétláda? Hogyan sikerült neki így lerombolni az önbizalmát? És ne feled, hogy én még most sem ismerem a teljes történetét. Csak abban reménykedem, hogy a fekete monokli az egyetlen folt rajta, és nincs több.

– Köszönetet mondani. Mindig mindent megköszönsz – válaszolom.

– Á! Értem. Ez a jó modor. Belém nevelték. – A könnyed hangnem, amit használ, nem passzol a tekintetéhez.

Ha nem figyeltem volna ennyire rá, akkor nem venném észre, ahogy elsötétül a tekintete. De most mégis észrevettem, és ez kellemetlen érzést kelt a zsigereimben. Biztosan többről van itt szó, mint az a monokli, ami közte és a szemétláda volt barátja között történt. És most kurvára majd felrobbanok.

Tudni akarom a többit is... tudnom kell, hogy segíthessek neki. De nem kérdezhetek csak úgy rá. Nem akarom megint felzaklatni, mint az előbb. Várnom kell, míg készen áll, hogy beszéljen velem.

Ha valaha ez megtörténik.

– Velem nem szükséges betartanod a jó modor szabályait – mondom lazán. Próbálom visszahozni onnan, ahonnan elindult. – Ha figyeltél, láthattad, hogy én sem tartom be.

Visszafogottan mosolyog. – Nem is tudom. Nekem úgy tűnik, velem nagyon udvariasan viselkedsz.

Csodálkozva felvonom a szemöldököm. – Káromkodom. Méghozzá rohadt sokszor.

Felnevet. Nevetésének hangja szétárad bennem.

– Lehet, hogy sokat káromkodsz, de én üdítőnek találom.

– Üdítő, hogy káromkodom? Ez újdonság. És ezt majd mondd el az apámnak is, mert biztos vagyok benne, hogy nem ért veled egyet. A szállodában a vendégek előtt káromkodni szigorúan tilos – zavarodottan megrántom a vállam.

Nem tudom, mi ütött belé, de egyszer csak elkezd nevetni, de annyira, hogy még a fejét is hátraveti. Ténylegesen teljes szívéből nevet. És ez annyira csodálatos, hogy nem tehetek mást, engem is magával ragad és vele együtt nevetek.

Egyik kezét a hasára szorítva próbál levegőhöz jutni.

Kék szemei ragyognak.

Ez maga a költészet. Mint az égbolt, egy forró nyári napon. Mint egy ász a kezemben, amivel nyerhetek.

Gyönyörűen néz ki.

– Vicces vagy – mondja mosolyogva. – Megnevettetsz.

Egy pillanat. Itt pontosítani kell. Nem zavar, ha én vagyok az osztály bohóca, de nem leszek a falu idiótája.

– Vicces jó, vagy rossz értelemben?

Előre dől. Két kezével az asztalra könyököl és állát a kezeire támasztja, miközben összeszorítja a száját. Az az érzésem, hogy felmér engem. Nem tudom, hogy nézett-e valaha így rám másik nő. Vagy hagyott-e, hogy a válaszára várjak. Őszintén szólva, kis nyugtalanságot érzek.

– Jó értelemben – válaszol végre.

Kibaszott szerencse.

– Gyors az észjárásod, szókimondó vagy, aki a nevén nevezi a dolgokat. Frissesség sugárzik belőled.

– Más szóval, csak egy átlagos srác vagyok – incselkedem vele.

Felsőajkába harap, és rám mered. Nagyon dögös.

– Te minden vagy, csak nem egy átlagos srác.

– És ezt is bóknak veszem.

– Bóknak szántam. – Észreveszem, hogy hangja néhány oktávval mélyebb lett, légzése nehézkessé vált, és csodálatos mellei halma fölött ismét elpirult.

A dolgok felforrósodtak közöttünk. Most nagyon vissza kell fognom magam, nehogy bepróbálkozzak nála.

Bassza meg, közel akarok kerülni hozzá. Ahogy rám néz…

Engem akar.

Hidd el, azt biztosan tudom, mikor akar egy nő engem. És Mia akar engem.

Tekintetünk újra találkozik, és hirtelen eszembe jut a monoklija.

Zúzódás, és sérülés.

Annyira törékeny.

Annyi mindenen ment keresztül. Nem olyan pasira van szüksége, mint amilyen én vagyok.

Hátratolom a székem és felállok. Mia tekintete felugrik. Biztos vagyok, hogy csalódást láttam benne. Egyrészt tetszik, másrészt megsebez. Elbasztam a hangulatomat.

– Ideje elhoznom Dózert – mondom az órámra nézve, mintha csak igazolni akarnám ezt a tényt.

– Nem baj, ha én is jönnék? Szeretném látni, hogy van – kér édes hangjával.

Behatol lényembe, és kinyilvánítja fizikai jelenlétét.

Nemet akarok neki mondani, mert szükségem volna erre az időre, hogy kitisztítsam a fejem, hogy elfelejtsem mindazt, amit vele akarok csinálni... amit együtt akarok csinálni vele.

És még a számat is kinyitom, de nem helyett igent mondok.

Csak egy pillantás lenyűgöző kék szemeibe, és a józan ész minden egyes logikus gondolata füstté válik, és eltűnik.

Aztán rám mosolyog, és nekem kurvára végem van.

És emiatt nem is okolhatom a faszomat, hisz még csak részt sem vett a buliban.

~~~

Az állatorvoshoz vezető úton egyáltalán nem beszélgettünk, főleg, mert semmi sem jutott eszembe, amit mondhatnék. És ez először fordul elő velem. Soha sem esett nehezemre szóba elegyednem egy nővel, mindig tudom mit kell mondanom, de most csak azon töröm a fejem, mi folyik itt.

Miért van rám ekkora hatással Mia?

Talán az ismeretlen miatt őrlődöm?

A szexet félretéve – igen, én mondtam ezt a hihetetlen dolgot, nézd, mit tesz velem –, szeretek vele lenni, élvezem a beszélgetéseinket. Okos nő. És vicces. Nagyon akarom őt, és vele akarok lógni.

Ilyen. Még. Nem. Történt. Velem. Soha.

És ez nem tetszik.

Ez a lány lassan, de biztosan az őrületbe fog kergetni. Érzem. Talán csak le kéne feküdnöm vele, és továbbléphetnék. A fenébe a következményekkel. Biztos vagyok benne, hogy ő is akar engem. Ezt már korábban is éreztem. Talán, ha csak…

– Nem itt kellett volna bekanyarodnunk?

– Micsoda? – térek magamhoz a hangjára.

– Azt hiszem, az előbb be kellett volna kanyarodnunk, hogy az állatorvoshoz jussunk – mondja, és hátramutat a válla fölött.

Hátrapillantok és látom, hogy valóban túlmentem, mert ő járt a gondolataimban.

– A francba, igazad van – szűröm ki a fogaim között.

Ellenőrzöm az utat, látom, hogy szabad a terep, így megfordulok az autóval, hogy visszamenjek az elágazásunkhoz. Bekanyarodok, és leparkolok az állatorvosi rendelő előtt.

Az épületbe lépve senkit sem találunk a recepciós pult mögött, ezért úgy döntök, hogy megcsöngetem a pultra helyezett csengőt.

Penny jelenik meg egy ajtó mögül. – Helló újra! – mondja ragyogó mosollyal. – Dózer már indulásra kész. Ha szeretnének, foglaljanak helyet, míg idehozom.

Leülök Mia mellé, de nagyon nyugtalan vagyok. Nem tudom, pontosan mi tesz nyugtalanná. Talán szexuálisan frusztrált vagyok.

– Jó vagy? – kérdezi Mia.

Tekintetét követve a lábamra nézek, és látom, hogy ütemesen jár le-föl.

– Persze.

– Aggódsz Dózer miatt? – Lágyan elmosolyodik, és kezét a karomra teszi.

Érintésétől elektromosság járja át testem. Nem is tudok racionálisan gondolkodni a bőrömet égető forróságtól.

Most komolyan, mi a faszom ez?

– Mi? – kérdezem.

 Zavartnak tűnik.

Kinyitom a számat, de be is csukom, mert Penny jelenik meg Dózerrel.

– Itt is van.

Dózer sántikálva jön felém. A lába gipszben van, és bosszús képet vág. Valószínűleg azért, mert azt a hülye tölcsér gallért is a nyakára rakták.

A számba harapok, hogy ne mosolyogjak. Szegénykém. Tényleg sok mindenen ment ma keresztül.

– Szia, haver! – odasétálok, és lehajolok hozzá. – Hogy vagy, pajti?

Morog, és a gallért a vállamhoz dörzsöli.

– Meddig kell ezt viselnie? – állok fel, elvéve a pórázát Pennytől.

– Attól függ. Dr. Callie csak azért tette rá, mert harapdálta a gipszét.

– Hallod, Dózer? Ha nem rágcsálod a gipszed, akkor levesszük ezt rólad.

Morcos pillantást küld felém, majd kirántja pórázát a kezemből, és odabiceg Miához.

Figyelem őket, ahogy félelem nélkül üdvözli a kutyámat. Dózer hatalmas állat. Legtöbben félnének tőle, de Mia nem. Akkor sem, amikor nagy fejét az ölébe teszi, és műanyag gallérjáról nyál folyik a farmerjára. Nem változik meg hozzáállása. Megadja neki a figyelmet, amit Dózer akar.

Dózer sosem viselkedett ilyen barátságosan ismeretlenekkel. Általában nagyon óvatos. Mindig is ilyen volt, és szerintem ez is az oka, hogy bármi is történt vele, a mi küszöbünkön kötött ki.

De a balesete után Mia gondoskodott róla. Olyan kedvességgel fordult felé, ami a legtöbb emberben nincs meg. Ez biztosan segített neki, hogy könnyebben elfogadja. Bár Miát amúgy is könnyű megkedvelni. Ezt túl jól tudom.

Nézem, ahogy Mia megvakarja a füle mögötti részt, gyengéden nyúl hozzá, és Dózer egy cseppnyi kedvességét sem hagyja kihasználatlanul. Szerencsés gazfickó!

Mit meg nem adnék, hogy azok a kezek engem érintsenek. Komolyan, még azzal is elégedett lennék, ha engem is csak a fülemnél vakargatna, a lényeg, hogy hozzám érjen.

Jelenleg csak a sebesültek vannak előnyben. Egy törött láb kezd nagyon vonzónak tűnni ebben a pillanatban.

Mia Dózerről hirtelen felemeli a tekintetét, és egyenesen rám néz. Rajtakap, hogy bámulom. Úgy nézz rám, mintha hallaná a gondolataimat.

Kék szemeivel megpróbál a tudatomba férkőzni. Tudom, hogy el kellene fordítanom a tekintetem, de nem bírom…

Nem bírom megtenni.

Lassan mosolyra húzódik a szája. A mögötte lévő ablakon beáramló fény tökéletesen keretezi. Úgy néz ki, mint egy angyal. Ez a legszebb dolog, amit valaha láttam.

Bumm! Mintha valami mellkason vágott volna már megint.

Úgy érzem, képtelen vagyok lélegezni.

– Akkor most alá kéne írnia ezeket a papírokat, és rendezhetjük is a számlát – mondja Penny, és ezzel elvonja figyelmemet Miáról.

– Természetesen – mondom a szegycsontomat dörzsölve.

Ha ez így megy tovább, akkor idő előtt szívrohamot kapok.

Bólintok, és követem Pennyt a recepciós pulthoz. Átadom a hitelkártyám, és miközben két nyomtatványt aláírok, próbálok nem arra gondolni, hogy ezekkel a váratlan állatorvosi számlákkal kimerítettem, és nem tudom, mi lesz ezután.

Hátrapillantok a vállam fölött, és látom, hogy Mia engem bámul. Határozottan megpróbál felmérni engem. Pontosabban a fenekemet. Elfordítja a tekintetét, amikor rájön, hogy rajtakaptam.

Nem tehetek róla, de kibaszottul boldog vagyok. Úgy vigyorgok, mint egy sztriptíz táncos egy diákszövetségi bulin.

Miután végeztem a nyomtatványokkal, és elköltöttem még azt a pénzt is, ami nem is az enyém, Penny átad egy kis zacskót, amiben Dózer gyógyszerei vannak.

– Ezek a fájdalomcsillapítói. Naponta háromszor kapjon egyet belőlük étkezés közben, és egy hónap múlva hozza vissza, hogy ellenőrizzük lábának gyógyulását. Ma este már csak könnyű vacsorát egyen, mert a gyomra még érzékeny az altatástól. A gallért és a pórázt most hazaviheti, de ha van ideje, akkor majd hozza vissza.

– Köszönöm. Holnap visszahozom.

Megbeszéljük a négy hét múlva esedékes randevúnkat, és az erről kapott kis cetlit a bankkártyámmal együtt a pénztárcámba teszem. A gyógyszereket a zsebembe gyömöszölöm, és elindulok Mia felé. Dózer továbbra is őzike szemekkel néz rá.

Még a kutyám is megőrül érte.

Nem mintha én nem őrülnék meg érte.

Kibaszottul nem.

Egyáltalán nem.

Soha. Soha.

– Mehetünk? – nyúlok le Dózer pórázáért.

Dózer felém fordul, és azzal a kúpos gallérral, amit visel, eltolja a kezemet. Szájába veszi a pórázt, és Mia felé nyújtja, hogy fogja ő.

Jól nézünk ki, Dózer. Eldobsz egy csajért. Azt hiszem, elfelejtetted, ki etet.

Mia megfogja a pórázát, és megsimogatja Dózer fejét.

Rám néz, és egy mosoly jelenik meg a szája sarkában. – Nem bánod, ha én fogom Dózer pórázát az autóig?

– Nem hiszem, hogy volna ebbe bármi beleszólásom. – Vigyorgok Dózerre, aki csak csóválja a farkát. – Azt hiszem, van egy hódolód.

Kuncog. Ez a legerotikusabb hang, amit valaha hallottam.

– Az nem rossz, ha Dózer a hódolóm, de szerintem csak egy új személy vagyok az életében, aki figyelmet fordított rá. – Aztán a kutyámhoz fordulva folytatja: – Nem hiszem, hogy sokat kell tenned valaki figyelméért. Mert jóképű fiú vagy. Ugye? Igazam van? – Két kezébe fogja Dózer pofiját, és azon kapom magam, hogy komolyan irigykedem a kutyámra.

Féltékeny vagyok a kutyámra.

Tényleg szükségem van szexre.

– Menjünk. – Zsebre dugott kézzel elindulok a kijárat és az autóm felé.

Segítek Dózernek beszállni a hátsó ülésre, és amikor megfordulok látom, hogy Mia mögöttem arra vár, hogy ő is beszállhasson.

– Ne üljek én is hátra hozzá? – kérdezi, és az ajkába harap.

Jézusom! Én is harapni akarom az ajkait! És megnyalni. És szopogatni. És a farkamat közéjük tolva megbaszni.

Látom, hogy Dózer a nyakát nyújtogatva fülel felénk. – Semmi szükség rá. És mellettem, az első ülésen sokkal kényelmesebb lesz neked.

– Oké... ha biztos vagy benne. – Erre Dózer morogva leteszi a fejét.

Visszafogom vigyoromat, és nézem, ahogy Mia az autót megkerüli és beül az anyósülésre. De miközben én is beülök az autómba, nem tudom visszafogni magam, hogy ne vigyorogjak önelégülten Dózerre.

Őszintén szólva nézésével most egyértelműen az mutatja, hogy konkurenciát lát bennem.

Sajnálom, Dózer! Ezt a menetet most elvesztetted.

Beindítom az autót, és nagy elégedettséget érzek, hogy Mia mellettem ül.

Aztán eszembe jut valami.

Én is konkurenciát láttam a kutyámban az előbb. Mintha pisilő versenyt rendeztem volna vele.

Erre nincsenek szavak.

Egy. Kibaszott. Szó. Sincs.

Elindulok hazafelé.

Igazából kezdem azt hinni, hogy Mia varázserővel rendelkezik, és ezért sem tudok úgy viselkedni, ahogy szoktam. Mintha voodoo, vagy valami szarság tartana hatalmában.

Biztos, hogy így van. Máskülönben miért viselkedem úgy, mint egy punci?

Csak el kell távolodnom Miától néhány órára, és a farkamra kell húznom egy másik csajt, és pillanatok alatt visszatérek ahhoz, aki voltam.

Kivéve, hogy ma este ez nem történhet meg, mivel Dózer megsérült.

Holnap.

Holnap mindenféleképpen.

Elindulok, megkeresem a legdögösebb csajt, és megdugom. Megállás nélkül fogom többször is megdugni.

Mia Monroe-t pedig véglegesen kitörlöm a fejemből.

Ezen a gondolaton boldogan mosolygom magamban, amikor megszólal a rádióban Taylor Swift I Knew You Were Trouble című idegesítő dala.

Már a rádió felé nyúlnék, hogy kikapcsoljam, amikor Mia elkezdi halkan énekelni, ezért hagyom, hadd szóljon. Istenem! Ez a legédesebb hang, amit valaha hallottam.

Végighallgatom, míg az egész dalt elénekli. Mire a végére ér, az egész testem libabőrös. Nem hittem volna, hogy ez a dal ennyire fog tetszeni.

Odanyúlok, és lehalkítom a rádiót.

– Szereted Taylor Swiftet?

– Tessék? – Elpirul. – Aha. Elég jó. Inkább a dal tetszik. Gondolom, valószínűleg nem passzol a zenei ízlésedhez.

– Nem igazán – mondom mosolyogva.

Ebben a pillanatban kurvára meg akarom érinteni ezt a lányt.

– Bocsánat – mondja halkan.

Felé kapom a fejem. – Miért kérsz bocsánatot?

– Az éneklésért. Néha észre sem veszem, hogy énekelek. Tudom, hogy nekem van a legrosszabb hangom, és biztosan megkínoztam a füleidet. – Nevet, de nevetése természetellenesnek, erőltetettnek hangzik. Semmiben sem hasonlít ahhoz az isteni hanghoz, amit az előbb hallottam.

Egy gyors pillantás felé, és látom, hogy két karját maga előtt összefonta, mintha pajzsot tartana maga elé.

A feszültség úgy szúr, mint egy kés.

– Ki mondta ezt neked? – Biztos a seggfej exe. Jaj de szeretnék behúzni egyet annak a szemétládának. Nem is egyszer. Sokszor.

Lenéz az ölébe. Farmerjáról elkezdi lesöpörni a nem létező szöszöket. Érzem, ahogy magába zárkózik, eltávolodik tőlem. Egyáltalán nem tetszik ez az érzés.

– Ó, nekem senki sem mondta. Nekem is van fülem. – Megrántja a vállát, és megint megjátssza, hogy nevet.

– Hát akkor baj van a hallásoddal. Mia, nagyszerű hangod van. Tényleg fantasztikus. Imádtam hallani, ahogy énekelsz.

Érzem, hogy engem néz, ezért ránézek. Magával ragad, így gondolkodás nélkül kezdek el beszélni.

– Mi a terved ma estére?

Mi a fenét művelek?

Meglepettség villan gyönyörű kék szemeiben. Aztán megrántja a vállát és félredönti a fejét. – Oh, uh, csak meg akartam vacsorázni aztán addig olvasni, míg el nem alszom.

– Van kedved velem vacsorázni?

Miért nem tudom befogni a szám?

Mia felhúzza a szemöldökét, és ekkor jövök rá, hogy hangzott ez az egész.

Jézusom! Mintha randira hívnám.

Pedig én nem randizom. Soha.

Mit csinálok? Meghívom, hogy vacsorázzon velem, miközben egy perccel ezelőtt még azt tervezgettem, hogyan baszom ki a fejemből.

Helyesbíts! Helyesbíts!

Nagyot nyelek és tekintetemet az úton tartva beszélek hozzá. – Ööö, úgy értem... mivel amúgy is főzöm magamnak vacsorát... szóval csinálhatok neked is. Ha szeretnéd.

Ügyes próbálkozás, Matthews. Ez szép volt.

Rövid csend áll be, mielőtt megszólal: – Ez nagyon jó ötlet, Jordan. Köszönöm. – Hangja olyan színtelen és halk, hogy meg sem kockáztatom, hogy ránézzek.

Valaki nyírjon ki most! Légyszí!

Hallom, hogy Dózer hátul horkant egyet.

Legszívesebben hátrafordulnék, hogy megmondjam neki, hagyjon minket békén, de szerintem Mia már így is elég idiótának tart, így inkább kihagyom.

Ehelyett inkább felhangosítom a rádiót, hogy hanggal töltsem meg ezeket a nehéz perceket. És végül a hazafelé vezető út is olyan csendesen telik el, mint az állatorvos felé vezető.

Kilencedik fejezet

Mia

Fordította: Elpida

 

Miért vagyok ennyire csalódott?

Nem akartam, hogy Jordan meghívjon vacsorára, és mégis, amikor az ajánlatát kijavította, csalódást éreztem. Ez hülyeség. Hülye vagyok.

Persze, hogy meghívott vacsorára, hisz kedves fickó. Tudom, hogy a szálloda nem biztosít esti étkezést. Ő mondta. És valószínűleg csak azért udvarias, mert én vagyok az egyetlen vendég. De nem hagyhatom, hogy ingyen etessen. Meg kell győződnöm róla, hogy a vacsora árát hozzáadja a számlámhoz. Szerintem amúgy is ezt tenné, de biztosnak kell lennem.

Hihetetlen. Kezdem megkedvelni az első pasit, aki kedves velem. Ez még számomra is nevetséges. Meg kell próbálnom arra koncentrálni, amiért jöttem: arra, hogy megtaláljam az anyámat, válaszokat kapjak kérdéseimre, és hogy folytathassam az életem. Hogy újra kezdhessem az életem.

Visszaértünk a szállodába. A hallban állok és figyelem, ahogy Jordan a kanapéra fekteti a kutyáját. Még a tévét is bekapcsolja neki.

El kell rejtenem a mosolyomat. És ügyelnem kell, nehogy magával ragadjon az iránta érzett vonzalom.

Jordan törődik a kutyájával. Dózer szerencsés. Kivéve, hogy ma elütötte egy autó.

Miután Dózert elrendezte, Jordan a szálloda konyhájába indul, és én követem.

Leülök a konyhapult mellé egy bárszékre.

– Nem én vagyok a legjobb szakács… – mondja a válla fölött felém pillantva, miközben a hűtőhöz megy.

– És mégis optimistának tűnsz – mondom neki viccelődve.

Hirtelen kialakult merészségem meglep. Ez nem én vagyok. Én nem így beszélek a férfiakkal. Mindig óvatos vagyok velük, és megválogatom a szavaimat.

Most is így kellett volna tennem. Egyetlen hibás lépésért csúnyán megfizethetek.

De Jordannel könnyű elkalandozni, hisz vele kapcsolatban minden normálisnak tűnik.

Kis bosszúságot mutatva fordul felém. – Hé, nem vagyok rossz szakács. Több jó ételt is el tudok készíteni. A zöld chili a specialitásom, de meg kell vennem a hozzávalókat. Majd máskor. Ma este csak mondd meg, mit szeretnél enni, és persze, ha megvan hozzá minden... – mosolyog – majd én megcsinálom neked.

Fecsegésétől megnyugodva megrántom a vállam. – Velem könnyű dolgod lesz. Nem vagyok válogatós. Nekem bármi megfelel, amit te is szeretnél.

Szemöldökét ráncolva fordul felém.

Könnyű. Mia, a szó, amit választottál, nem a legmegfelelőbb volt.

Látod, mi történik, ha nem figyelek oda, miket összehordok? Ez a szófosás eredménye.

– Persze nem úgy van velem könnyű dolgod. Csak a kaják terén – kezdek dadogni. – Úgy értem, nem vagyok finnyás. Könnyű elégedetté tenni.

Most magasabbra emelkedik a szemöldöke, és huncutul vigyorog.

Szeretném, ha a föld megnyílna alattam, és elnyelne. Most. Ha lehet azonnal.

– Könnyű elégedetté tenni. Értettem. – Figyelmét ismét a hűtő tartalmának szenteli.

Hogy én mekkora bolond vagyok. Engem nem volna szabad emberek közé ereszteni.

Jordan különféle élelmiszereket vesz elő a hűtőből és kirakja a konyhapultra. Tojás, paradicsom…

– Kisasszony, akinek könnyű az igényeit kielégíteni, megelégszik egy spanyol omlettel?

Nem bírom visszafogni nevetésem. – A spanyol omlett tökéletesen hangzik.

Mielőtt visszafordul, megajándékoz egy mosollyal.

– Kell segítség?

– Á. Könnyen megbirkózom vele. Kérsz valamit inni? A hűtőben találsz sört vagy bort. Mit szeretnél?

– A sör jó lesz. – Leugrom a bárszékről, és a hűtőhöz megyek. – Te is kérsz?

– Igen.

Kiveszek kettőt.

– Sörnyitó a fiókban – mondja Jordan, és a fiókok felé mutat a késsel, amelyikkel a paradicsomot szeleteli.

Megbotlok. A mellkasom szorít, és a lábaim elzsibbadnak. A látásom elhomályosul.

A picsába!

 

Oliver végighúzta a kést a kulcscsontomon és a vállamon. – Ezt hol szerezted, Mia?

Felemelte a blúzt, amit előző nap vettem magamnak. Egy gyönyörű, spagetti pántos felsőt, amit a szekrényem mélyére rejtettem előle. Abban bíztam, hogy miután Oliver elmegy a kórházba, felvehetem. A színei miatt vettem meg. A nyárra emlékeztetett. Amikor felvettem, melegséget, boldogságot éreztem. Meg akartam tartani ezt az érzést, ezért megvettem, még ha tudtam is, hogy ezzel nagy kockázatot vállalok.

– Vettem, Uram.

– Adtam rá engedélyt, hogy megvedd?

– Nem – válaszoltam a fejemet lehajtva.

Még közelebb lépett hozzám. – Az ilyen felsőket a kurváknak készítik. Arra jó, hogy felkeltse a férfiak figyelmét. Ezt akarod, Mia? Azt akarod, hogy a férfiak felfigyeljenek rád?

– Nem, apa.

Elém tartotta a felsőm, és a késsel elkezdte széthasogatni.

Sírni akartam. A blúz miatt. Ez a blúz boldoggá tett. Egy pillanatra boldogságot éreztem, de aztán megint elvette tőlem. Mint mindig.

– Mia, vedd le a pulóvered!

Tekintetem felé kaptam.

– Miért?

– Nincs kérdés – üvöltötte. – Tedd azt, amit mondtam!

Remegő testtel bújtam ki pulóveremből, amit a hasamhoz szorítottam. Csak melltartó takarta felső testem.

A félelem hangosan dübörgött a belsőmben.

Oliver mögém lépett.

Szorosan lecsuktam a szemeimet.

Hallottam, ahogy a kést íróasztalára tette, majd Oliver derékszíjának jellegzetes hangját, ahogy kirántotta a nadrágjából.

A gyomrom görcsbe rándult. Nem számít, hányszor estem már át ezen, a félelem mindig ugyanúgy elárasztott.

– Mia, megszegted a szabályaimat! Rossz lány módjára viselkedtél. És mi történik a rossz lányokkal?

Leküzdöttem félelmemet, amitől kiszáradt a szám és remegett az egész belsőm. – Büntetést kapnak, uram.

Összeszorítottam fogaimat, hogy megerősítsem magam.

Az első csapás a hátamon csattant. Olyan erősen az ajkamba haraptam, nehogy elsikoltsam magam, hogy a vérem is kiserkent.

 

– Jézusom! Mia, Jól vagy?

Jordan nyugtalan tekintettel áll előttem. Valamit érzek az államon. Odanyúlok. Vér.

Az ajkamba haraptam.

– Ó, Istenem! Én... én... csak véletlen baleset.

Baleset? Persze, Mia. Normális dolog, hogy az emberek véresre harapdálják a szájukat. Ez tök normális. Jordan nem fogja azt hinni, hogy elgurult a gyógyszerem.

Jordan szó nélkül kiveszi a sört a kezemből, és a konyhapultra teszi.

Csak ekkor veszem észre, hogy a kezeim is remegnek.

– Gyere, ülj le! – odahozva nekem egy széket. Felmászom rá, de hirtelen úgy érzem, a lábaimban sincs semmi erő. Ő kihúz egy fiókot, és egy elsősegélydobozzal lép vissza hozzám.

Ó, Istenem! Milyen béna vagyok. Idegességemben újból az ajkamba harapok. Remek. Mia, még hosszú út áll előtted.

– Bocsánat – motyogom, miközben Jordan egy fertőtlenítő kendővel letörli a vért. Kicsit csíp, de az évek óta tartó használat alatt már hozzászoktam. – Olyan ügyetlen vagyok.

Próbálom figyelmen kívül hagyni Jordan közelségét, vagy hogy mennyire bizsereg a bőröm, amikor hozzám ér. Vagy azt, hogy milyen jó illata van. Vagy azt, mennyire vágyom a csókjára. Azt akarom, hogy csókoljon meg.

Most azonnal.

Mindennél jobban akarom.

Igen, csakis erre gondolok ebben az elcseszett pillanatban.

Én már soha sem leszek normális. Erre már rég rájöttem.

– Ne kérj bocsánatot – mondja gyengéden, és tekintetünk találkozik. – Valahol máshol jártál. Csak mondd el, mi történt akkor ott.

Igyekszem tekintetem mozdulatlanul tartani. – Nem történt semmi.

– Semmi sem történt? Egy ideig máshol jártál. Hová utazott az elméd?

Félre kell néznem. A szemközti falra koncentrálok. – Konkrétan sehová. Sajnálom.

Felsóhajt. Meleg lehelete meglebegteti a hajamat. Elkeseredettségének aggasztania kellene, de közelségén kívül most semmi más nem érdekel.

Nem emlékszem, hogy valaha máskor éreztem-e magam ennyire elevennek.

– Őszintén mondom, abba kell hagynod a bocsánatkérést. Nincs mit sajnálnod. Csak aggódtam érted. – Gyengéden az ajkamhoz nyomja a fertőtlenítő kendőt. – Eszedbe jutott, mit tett veled az exed? Például, hogy hogyan szerezted a monoklidat? Tudom, hogy néhány traumatikus helyzetet néha valami jelentéktelen dolog is felidézhet az emlékezetünkben.

A testem lefagyott. Az izmaim elzsibbadtak.

Megrázom a fejem.

Mert ez az igazság. A valódi sérülésemet még jóval azelőtt kaptam, hogy Forbes belépett az életembe. Forbes csak a vihar utáni eső.

– Jól vagyok – mondom, talán kicsit túl keményen. Nem akarok ilyen lenni, de most nem akarom ezt a témát megvitatni. Főleg nem vele.

Senkivel sem.

Elemeli kezét a számtól, hátrál két lépést, és egyik kezével végigsimít a haján. Látom rajta, hogy frusztrált, és frusztrációjának oka én vagyok.

Azt hiszem, én a férfiakat csak frusztrálom és feldühítem. Csak ennyire telik tőlem. A kedvesség összezavar. Zavarodottá tesz.

Egy dühös, frusztrált férfi természetesebb számomra.

– Tudom, hogy nem ismersz eléggé, de bízhatsz bennem. Beszélhetsz velem, és bármit elmondhatsz nekem. Nem fogok ítélkezni… Őszintén szólva, nekem nincs jogom ítélkezni feletted. – Tekintete a padlóra esik, de kis idő múlva újból találkozik az enyémmel. Szemeiben őszinteséget és tisztaságot látok. – Talán tudok neked segíteni.

Még frusztráltan is kedves. Nem tudom, hogyan kezeljem ezt.

Pedig nagyon szeretném, ha segítene. Mindennél jobban szeretnék bízni valakiben. Bízni akarok benne.

Kinyitom a számat, hogy megszólaljak, de nem jönnek elő a szavak. Nem tudok megszólalni. A bennem lévő törést már nem lehet megjavítani.

– Már régen elmúlt az idő, amikor valaki segíthetett volna nekem. – Erőteljesen megrázom a fejem, rosszul érzem magam, amiért ez a mondat kicsúszott a számon. – Nagyra értékellek, és mindazt, amit értem tettél. De tényleg nincs miről beszélnem.

Leszállok a székről.

– Köszönöm, hogy gondoskodtál rólam, de azt hiszem, a vacsorát kihagyom. Nagyon fáradtnak érzem magam.

– Mia…

A hangjában lévő könyörgést figyelmen kívül hagyom. Kilépek a konyhából, és a szobámba szaladok.