Második fejezet

Mia

Fordította: Elpida

Visszamegyek Oliver lakásába, hogy befejezzem a csomagolást. Ma vagyok itt utoljára, soha többet nem jövök.

Ez boldoggá tesz, olyan, mintha végre fellélegezhetnék.

Már csak az irodáját kell kiürítenem.

Utoljára hagytam, mert utálom ezt a helyet.

Oliver mindig az irodájában vert meg, mintha azt hitte volna, hogyha mindig ugyanazon a helyen csinálja, akkor onnan kilépve, az ajtót maga után bezárva, minden ott is marad.

Én persze nem felejtettem el, és most, hogy ide beléptem, részletesen emlékszem mindenre.

A szoba csendjében hallani lehet a rossz emlékek sikolyait.

Leülök a földre, előveszem a telefonomat, hogy Oliver asztalára tegyem, beállítva rajta a zene lejátszást.

Szerette ezt az íróasztalt. A nagyapjáé volt.

Igazából fel kéne gyújtanom, hogy csak hamu maradjon belőle. És Oliverrel is ezt kéne tennem. Hogy biztos legyek benne, nem létezhet többé.

Szerencsétlenségemre Oliver azt is belevette a végrendeletébe, hogyan legyen eltemetve.

Még sírhelyről is gondoskodott. Sőt, még arra is rájöttem, hogy nekem is vett sírhelyet.

Méghozzá a sajátja mellett.

Inkább égjek el a pokol tűzében, minthogy örökké mellette kelljen lennem. Eleget bűnhődtem már. Befejeztem.

Az utolsó dobozért nyúltam, és fájdalmat éreztem a bordáimban. Máris megjelent rajtam egy gyönyörű fekete folt, amit Forbes adott nekem tegnap esti dührohamában.

Fájdalomcsillapítóért kotorászom a táskámban, de most jut eszembe, hogy ma hajnalban bevettem az utolsó kettőt.

Tudva, hogy már minden be van csomagolva, elkezdem Oliver íróasztalának fiókjait átkutatni, hátha még találok bennük valamit.

A legalsó fiókot akarom kihúzni, de zárva találom.

A többi fiókot is átnézem a kulcsot keresve, de nem találok semmit.

Hirtelen eszembe jut, hogy a kulcscsomóján, amit a kórházban a többi személyes holmijával együtt kaptam meg, volt pár kulcs, amikről nem tudtam, mit nyitnak.

Előveszem a kulcsokat a táskámból, és elkezdem a három kulcsot kipróbálni. A második passzol, és elfordítva hallom a zár ismerős kattanását. Kihúzom a fiókot, és egy mappán kívül semmi más nincs benne. Kézbe veszem, és az asztalhoz ülök vele.

A jobb felső sarkában egy név áll – Anna.

Anyám nevét látva úgy döntök, kinyitom.

Két lap van benne. Mindkettőnek fejlécén: Sawyer, Davis & Smith. Családjogi ügyvédek. Kelt 1990. október 12-én.

Én 1990-ben születtem. Január 10-én van a születésnapom.

Az első irat Olivernek szól. Elkezdem olvasni.

Nem.

Ez nem lehet igaz.

A vér elkezd lüktetni a fülemben.

Remegő kezekkel veszem kézbe a második lapot, és gyorsan elolvasom. Az ügyvédi zsargon ellenére nagyjából értem, hogy miről szólnak.

Ezek nem levelek. Ezek szerződések.

Én, Anna Monroe kijelentem, hogy lemondok a lányom, Mia Monroe szülői jogairól, és az apjára, Oliver Monroe-ra ruházom a kizárólagos felügyeleti jogot.

Nem olvasom tovább. Nincs rá szükségem.

Anyám nem halt meg autóbalesetben. Oliverre íratott ezzel a dokumentummal.

Vele hagyott. Odaadott neki.

Minden kezd szétesni körülöttem.

Látásom elhomályosul, szívem majd kiszakad a helyéről.

A lapok kicsúsznak a kezemből az íróasztalra, és a borítékért nyúlok, hátha találok még benne valami mást.

Egy cetlit találok a boríték alján.

Anyám neve van rajta, és egy durangói cím, valahol Colorado államban.

Kétségbeesetten kapom fel az iratokat anyám címével együtt, és begyömöszölöm őket a táskámba.

Mindenféleképpen ki kell jutnom innen. Beszélnem kell valakivel.

Ezért úgy döntök, megkeresem az egyetlen embert, aki ezen a világon létezik számomra, Forbes-t.

~~~

Házához érve nem vesződöm kopogással, hisz tudom, az ajtó nyitva lesz. Mindig van itt valaki.

A vágyam, hogy beszéljek vele felfedezésemről, az idefelé vezető utamon folyamatosan nőtt. Fontos, hogy beszéljek. Ki kell eresztenem ezt magamból. Meg kell értenem, mit jelent ez. Forbes tud segíteni. Lehet, hogy Forbes egy seggfej, de okos. És már majdnem ügyvéd.

Ő tudni fogja, mi áll ezeken a lapokon.

Tudni fogja, mit kell tennem.

Ahogy végigmegyek az előszobán, látom, hogy a nappali üres.

Ha véletlenül nincs itt, akkor megvárom a szobájában.

Felrohanok az emeletre vezető lépcsőn, Forbes szobája a folyosó végén van. Sietve megyek, táskámat magamhoz szorítva. Olyan érzésem van, hogy a benne lévő iratok égetik a kezemet.

Ahogy az ajtajához érek, erősen megragadom a kilincset és benyitok.

És akkor azt látom, hogy Forbes az ágyában valakivel szexszel, egy lánnyal, aki nyilvánvalóan – nem én vagyok.

Őszintén szólva nem tudom elmondani, mit érzek. Annyi érzelem fut át rajtam egyszerre, de egyet könnyen meg tudok különböztetni közülük. Megkönnyebbülés. Hogy milyen tekintetben, azt nem tudom.

Nevetséges.

Oliver meghal, és én megkönnyebbülök.

Forbes megcsal, és én megkönnyebbülök.

És persze nem ez a normális érzés, amit ezekben a helyzetekben az embernek éreznie kellene.

Ez azt jelenti, hogy megszabadultam Forbes-tól?

A kérdés ott van a nyelvemen. És ebben a helyzetben az összes mondandó közül, amit mondhatnék neki, ezt a kérdést akarom feltenni neki.

Beletelt egy kis időbe, míg Forbes rájött, hogy az ajtóban állok, mivel túlságosan lefoglalta szexuális kielégülése. Nyilvánvaló meglepettség villan fel a tekintetében, de gyorsan átvált hideg, üres tekintetbe, amit már megszoktam tőle.

Úgy tűnik, a lány nem vett észre. Csak dús, barna haját látom, ami függönyként takarja az arcát, és hogy négykézláb térdel, miközben a barátom hátulról dugja.

Forbes nem mond semmit. Továbbra is egyenesen a szemembe néz, de nem hagyja abba, amit eddig csinált. Tovább dugja a lányt.

– Igen, Forbes! Istenem! – kiált fel a lány, amitől megugrom. Forbes vigyorog.

– Keményebben! Basszál keményebben!

Minden jel arra mutat, hogy ez a lány élvezi vele a szexet. Jobban, mint én valaha. Lehet, hogy ezért ver engem. Talán nem a megfelelő módon szexszelek. Forbes volt nekem az első. És az egyetlen férfi az életemben.

– Igen! Mindjárt! Mindjárt elélvezek! – folytatja a visítást a csaj.

Azt hihetné az ember, hogy Forbes abbahagyja, és bepróbálkozik valami béna kifogással, Mia, ez nem az, aminek látszik.

De nem mond semmit.

És most valaki azt hinné, hogy én mondok valamit. Minden normális lány mondana valamit, ha rajtakapja a barátját, hogy megcsalja. Valószínűleg most sikítanom kellene.

De se Forbes, se én nem vagyunk normálisak.

Nála van az összes hatalom, engem meg csak rángat magával.

Folytatva a kúrást a lánnyal, szemét folyamatosan rajtam tartva vigyora pokolivá válik, tekintete szikrázik. Ez új. Még soha sem láttam rajta ezt az arckifejezést, persze azt sem, hogy mással szexszel.

De van valami abban, ahogy most rám néz. Valami, ami megrémít. Hatalmat érez, mintha végre sikerült volna olyan helyzetbe hoznia, amilyenbe akart.

A hideg futkos végig a gerincemen. Úgy érzem, mintha pókok mászkálnának a testemen.

– Ó igen. Most! Most! – visítja partnere, aki még most sem tudja, mi zajlik köztem és Forbes között.

Menj innen, Mia! Most azonnal!

Elszakítom tekintetem az övéből. Teszek egy lépést hátra. Még egyet. Aztán már ott sem vagyok. Leszaladok a lépcsőn, és eltűnök.

Bedobom a táskámat az anyósülés elé, beülök az autómba és elindulok.

Homályos a látásom, megtörlöm a szemem, és rájövök, hogy sírok.

De miért? Nem vagyok benne teljesen biztos.

~~~

Egy kisbolthoz megyek. Leparkolok mögötte, bemegyek a boltba, és annyi kaját veszek, amennyi a kezeimbe fér. Chipszet, fagyit, sütit, csokit…

Visszamegyek az autómhoz, felbontom a szerzeményeimet és a szokásos módon elkezdek enni. Azt hiszem az „enni” szó túl kifinomult ahhoz, amit csinálok. Én most nem eszek – zabálok.

Amikor befejezem, a hasam feszül és rövid időre megkönnyebbülést érzek. És akkor meglátom magam körül a szétszórt csomagolásokat, és azonnal felkavarodik a gyomrom, elfog az undor, a bűntudat.

Összegyűjtöm gyorsan a szemetet, és körbenézek a parkolóban. Senkit sem látok. Kiszállok az autómból, hogy mindent a szemetesbe dobjak. Aztán gyorsan a fák közé sietek, az egyiken egy kézzel megtámaszkodom, és két ujjamat a torkomon ledugva hányást idézek elő, hogy kiürítsem a gyomromat.

Visszamegyek az autómhoz, megtisztítom a kezeimet egy nedves törlőkendővel, és mentolos szájsprayt fújok a számba.

Most már végre úgy érzem, hogy ura tudok lenni az érzelmeimnek, ezért beindítom az autómat és elindulok hazafelé. Nem tudom, Forbes már ott vár-e rám, de nem is látom a kocsiját a ház előtt parkolni – talán pont ez a lényeg, ő mindig is fölényben akart lenni. Amikor meglátom az ajtóm melletti alkóv alatt, elkezdek rohanni, de utánam fut, elkap, a karomnál fogva megragad és megállít. – Azt már nem, nem menekülsz el!

Parfüm szaga van.

És szex szaga.

Annak a szexnek, amit az előbb saját szemeimmel élőben láthattam.

Még arra sem vette a fáradságot, hogy megtisztálkodjon.

Csak befejezte, amit csinált, aztán felöltözött és idejött. Vagy talán én vagyok a mellékvágány. Lehet, hogy az a lány az igazi barátnője.

Forbes magával rángat, durván kikapja kulcsaimat a kezemből, kinyitja lakásom ajtaját és belök rajta.

Megbotlok, de sikerül talpon maradnom. Ebben a helyzetben nagyon fontos, hogy ne essek elé, és lásson meg a lábai előtt heverni.

Pár lépést teszek hátrafelé. A kanapé háttámlájának támaszkodom, és erősen megmarkolom az anyagát.

Nem tudom biztosra, hogy most mire számíthatok tőle. De fel kell készülnöm a legrosszabbra.

Kulcsaimat az ajtó melletti kisasztalra teszi, majd karjait a mellkasán összefonva az ajtónak dől. Látom, ahogy karjában az izmok megrándulnak. Kapcsolatunk kezdetén imádtam nézni erős karját.

Ma már csak félelmet érzek, ha rájuk nézek. Félelmet és fájdalmat, amit azok az izmok okozhatnak nekem. Ugyanazt a fájdalmat, amit egy Forbes-hoz hasonló férfi mellett éreztem, mialatt felnőttem.

Nem akarom ezt többé. Nem akarok többé így érezni.

Most sem.

És soha többé.

Olyan mintha felgyulladna a fény, és végre tisztán látnék.

Miért most? Nem tudom biztosan. De olyan érzés, mintha egy nagy súlyt vett volna le valaki a vállamról. Soha többé nem térek vissza abba az életbe, amit eddig éltem. Nem számít, mi kell hozzá, de befejeztem.

Ennek a ténynek felismerése, boldoggá tesz. Kicsit kihúzom magam.

Forbes tekintete nem szakad el tőlem.

– Az a lány a barátnőd? – kérdezem, ügyelve arra, hogy hangom egyenletes legyen, nem számít, hogy a szívem olyan hevesen ver, hogy már fáj a mellkasom.

Meglepettnek tűnik. Az összes dolog közül, amit mondhattam volna, erre egyáltalán nem számított. Vajon mit várt tőlem?

– Nem, ez a kiváltság csak téged illet – válaszolja összeszorított ajkakkal.

– Sűrűn dugtok?

Összeráncolja a szemöldökét. – Vigyázz a szádra, Mia!

– Bocsánat – mondom mosolyogva, ellenséges mosollyal. – Gyakran szexszeltek?

– Nem, ő még új.

Új?

– Voltak mások is?

– Igen – mondja, és önelégülten vigyorog. Ez jobban fáj, mint vártam.

Alig bírom visszatartani a könnyeimet. Nem a hűtlensége vagy a verések miatt, hanem magamra vagyok dühös. Dühös vagyok a gyengeségem miatt.

– Használtál velük gumit? – Mert velem nem használt.

– Igen.

Köszönöm Istenem!

Azért én megvizsgáltatom magam. Látom, ahogy dühe egyre nő. Látom sötét tekintetében. Az arca megfeszül. Kezeit ökölbe szorítja.

Bosszantják a kérdéseim.

Még neki áll feljebb! De mi mást várhatnánk tőle?

Általában, amikor Forbes ilyen állapotba kerül, én bármit megteszek, hogy lenyugtassam. Bármit, hogy lecsillapodjon. De most az egyetlen célom csak az, hogy minél jobban feldühítsem.

Nem tudom, mit akarok elérni ezzel a hozzáállással, azon kívül, hogy örökre megszabaduljak tőle. És most mindent megteszek azért, hogy ez be is következzen.

Félredöntöm a fejem és úgy vizslatom őt, mielőtt felteszem neki azt a kérdést, amire őszintén szeretném tudni a választ, mert számomra érthetetlen.

– Forbes, te azt akartad, hogy költözzünk össze. Ez nem nehezítette volna meg, hogy más nőkkel is szexelhess?

– Nem – válaszolja önelégülten. És ettől még értéktelenebbnek érzem magam. Ismét összefonja a kezeit a mellkasán. – Itt volt az ideje, hogy kapcsolatunkat a következő szintre emeljük. De a mindennapi életem nem fog változni.

Istenem! Tudtam, hogy egy rideg szemétláda, de most a szemétládáknak egy teljesen új faját láthatom. Azt hiszem, Forbes Chandlernek több oldala van, mint gondoltam.

Átölelem magam. Szükségem van valami melegségre. – Tehát itt vannak neked ezek a lányok, és én is? Miért?

Vigyorog. – Mert megtehetem. És mi nem szakítottunk, Mia. Te is részese vagy ennek a játéknak.

Leesik az állam. – Hogy mi van? – Ez a három szó, ez a kérdés, teljesen spontán csúszik ki a számon.

Nagyon jól tudom, hova akar kilyukadni – csak nem akarom elhinni. Soha se mutatott még ilyen fajta érdeklődést. Mindig csak normál, vaníliaszex volt a miénk. Még kutyapózban sem szexszeltünk soha, mint ahogy azzal a lánnyal csinálta.

– Részt. Fogsz. Venni. Benne – ismétli magát, a szavakat egyenként kihangsúlyozva, mintha egy gyerekhez beszélne. – Hagyni fogod, hogy itt, a lakásunkban dugjam meg őket, amikor csak akarom. Te pedig itt fogsz ülni, és végignézed, ahogy baszunk. És néha… – közelebb lép hozzám –, te is csatlakozni fogsz.

Nem! Nem! Nem!

Ez kizárt!

– Ezt nem hiszem. – Én beszéltem?

A vonásai megváltoznak. Még egy lépést tesz felém, kezeit maga mellett ökölbe szorítja.

Megkerülöm a kanapét.

– Mia, azt teszed, amit mondok! Te az enyém vagy, és azt teszek veled, amit akarok.

Az öv a fenekemen csattan.

– Ki itt a főnök, Mia?

– Te vagy, apa.

Felemelem a tekintetem, hogy a szemébe nézzek. Lehet, hogy Forbes jóképű, de még soha sem láttam ilyen rondának, mint ebben a pillanatban.

– Azokat a lányokat is szoktad verni?

Meglepettséget látok az arcán.

Bár mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy Forbes régóta ver már engem, még soha sem fogalmaztam meg ezt előtte. Furcsa a szemébe mondani, de erőt is ad.

– Nem – válaszol hidegen.

A megszerzett erőm egy pillanat alatt elillan, és sírni volna kedvem. Visítva zokogni.

Azért vert, mert megtehette.

Mert hagytam neki.

Mert gyenge vagyok.

– Engem miért? – kérdezem. Tudom miért, de szadista oldalam hallani akarja, ahogy megerősít benne.

Közelebb jön hozzám, és pontosan előttem áll meg.

Ezúttal nem húzódom el. A lábaim remegnek, mégis egy helyben maradok. Csodálkozom, hogy még megtartanak a lábaim.

Ha meg is lepi ez az erőfitogtatásom, nem mutatja ki. Lehajol hozzám, arcát az enyémhez közelíti. Forró lehelete égeti a bőrömet. Most is érzem a másik lány illatát rajta.

Hányni akarok.

– Mert te az enyém vagy, Mia. – Olyan a hangja, mintha egy kígyó sziszegne. – Hozzám tartozol. Te vagy az én másik felem. Te vagy… az én könnyen irányítható… kibaszott másik felem.

Ezt eddig is tudtam, és mégis fájdalmasan érint. De elrejtem ezt a fájdalmat, mert nem akarom, hogy észrevegye.

Felemeli a kezét.

Összerándulok.

Ez tetszik neki.

Könnyed érintéssel megérinti az arcomat, ujjhegyeit végighúzva az arcomon egy hajtincsemet a fülem mögé tűri.

– Te tényleg gyönyörű vagy – suttogja, és végigsimít a hajamon, míg keze a hátamhoz ér. Aztán határozottan megmarkolja a hajamat és hátrarántja a fejemet. Fájdalmasan felkiáltok. Könnyezek a fájdalomtól.

– Te és én egyformák vagyunk – mondja lassan, bosszúvágytól fűtött, mély hangon. – Kívülről szépek, de belülről elcseszettek. Ugyanazért akarlak, amiért te is akarsz engem. Mert az együttérzés kölcsönös. Mert aki bántalmaz valakit, az maga is elszenvedett bántalmazást. Csak a te esetedben az, aki elszenvedte a bántalmazást, kénytelen továbbra is elszenvedni.

Olyan érzésem van, mintha valaki felemelné a szemeimet takaró fátylat. Hogyhogy eddig nem láttam ezt?

Klasszikus eset.

Forbes-nak is hasonló gyermekkora volt, mint nekem. Nem tudom milyen mértékben, és szerintem soha nem is fogom megtudni. De átélte a fájdalmat.

Vajon őt is verte az apja?

Hirtelen elszomorodom miatta. Fájdalmat érzek miatta. Gyászolom a gyermekkorát, amit ő is ugyanúgy elvesztett, mint én.

Aztán az előttem álló férfira nézek, és szomorúságom egy pillanat alatt dühbe fordul. Intenzív dühbe.

Tudja milyen érzés, mégis ezt teszi velem.

Forbes megállíthatta volna ezt az ördögi kört, ha akarta volna. És csak szerethetett volna. És én viszont szerettem volna. Mindenemet neki adtam volna. Neki adtam volna a szívemet. Meggyógyíthattuk volna egymást.

De ő egy olyan kapcsolatot adott nekem, ami kölcsönös függőségen, gyűlöleten és bántalmazáson alapul.

És most egy üres szakadékot érzek magam előtt, amit gyűlölet és keserű harag szegélyez.

Kinyitom a számat, hogy mondjak neki valamit... de ekkor rájövök.

Elmehettem volna... vagy inkább elfuthattam volna. El kellett volna futnom.

A brutális igazság, hogy az egyetlen általam ismert utat követtem. Továbbra is úgy viselkedtem, mint régen. Mint az a lény, akit Oliver teremtett. Meg sem próbáltam megtalálni magamat. Az igazi Miát.

Mert féltem megpróbálni.

A saját hibáimért érzett düh a mellkasomat feszíti. Olyan érzésem van, felrobbanok ettől a nyomástól.

Valahogy sikerül megtalálnom a hangomat. – Azt akarom, hogy menj el.

Kegyetlen nevetés szakad ki belőle. – Szakítani akarsz velem, Mia?

Minden erőmet összeszedve a szemébe nézek. – Mondhatnám, elég jó okom van rá, nem gondolod?

Erősen az arcomba markolva megragadja a fejemet és hátralöki. Aztán szorosan a karomba mar, és magához ránt. Durván a mellkasának csapódom.

– Szóval, ha jól értem, akkor verlek meg, amikor csak akarlak, de amint rajtakapsz, hogy a farkamat egy olcsó ribancba dugom, mi végeztünk?

Annak ellenére, hogy grimaszolnom kell a karomba vájó körmei okozta fájdalomtól, sikerül megszólalnom. – Ennek semmi köze ahhoz, hogy szexszeltél azzal a lánnyal. Ez arról szól, hogy felébredtem, aminek már rég meg kellett volna történnie. Nem leszek többé a bokszzsákod, Forbes. És biztos, hogy nem leszek a kurvád sem.

A képembe röhög. Hangja dermesztő. – Az első pillanattól kezdve, ahogy megismertelek, a kurvám vagy.

– Mi történik, ha úgy öltözöl, mint egy kurva, Mia?

A bőrömbe maró korbács okozta fájdalomtól nem tudok megszólalni.

– Válaszolj!

Megrándulok hangja erejétől. Verejtékcseppek csorognak végig arcomon, pedig azt szeretném, ha inkább a könnycseppjeim lennének. – Ú-úgy bánnak ve-e-lem, mintha té-é-nyleg kurva le-ennék, a-apa.

– Pontosan. Végre kezdesz tanulni.

Valami elpattan bennem.

Keményen Forbes szemébe nézek. – Én nem vagyok senki kurvája! Most pedig takarodj a lakásomból! Végeztem veled!

A harag eltorzítja a vonásait, szinte felismerhetetlenné teszik. Mióta ismerem, még sosem láttam ilyen dühösnek.

Normál esetben, most rémültnek kéne lennem. De nem vagyok.

– Végeztél velem? – kérdezi az arcomba kiabálva. – Azt hiszed, ez ilyen egyszerű? Én nem megyek sehova. És te sem mész.

Száját keményen az enyémre tapasztja és kezeimet a testemhez szorítja. Következő pillanatban a háttal a falhoz szorít, kemény testét hozzám nyomja.

Csapdába estem.

Megérzem csípőmnek nyomódó erekcióját, és azonnal tudom, ez hová vezet.

A szívem összeszorul.

Ó, Istenem! Csak ezt ne! Bármit, csak ezt ne!

Megaláztak már, megszégyenítettek már, és meg is vertek. De még soha sem erőszakoltak meg.

Ezt nem fog neki összejönni. Ellen kell állnom.

A rettegés száguld végig rajtam, adrenalin serkenti az érzékeimet, ezért azt teszem, ami elsőre eszembe jut: A szájába harapok, és addig harapom, míg meg nem érzem a vér ízét.

– Kibaszott kurva!

Keményen megpofoz. Erre számítottam, de az öklére, ami ezután jön, már nem.

Fejem a falról pattan vissza. Mindenem fáj. Nem látok tisztán. Forbes megragad, felemel, és a falhoz vág. Sírok a fájdalomtól, amit a már zúzódásokkal teli bordáimban okoz.

Hírtelen felrántja a szoknyámat, a bugyimba nyúl, míg másik kezével a nyakamat erősen szorítva mozdulatlanná tesz.

Ujjai fájdalmasan nyomódnak húsomba. Elakad a lélegzetem. Mégis csak arra tudok gondolni: Miért kellett ma szoknyát felvennem? Miért nem nadrágot választottam? Ha nadrágban lennék, most nehezebb helyzetben lenne. Talán itt hagyott volna.

Egy ilyen apróság, és megváltoztathatja a helyzet alakulását.

Valószínűleg soha többé nem fogok szoknyát hordani.

Valami apróság. Jelentéktelen.

De nekem fontos.

Érzem, ahogy magamba zárkózom. Becsukom a szemem.

Melegség, zene, szabadon repülni a kék égen…

Biztonság. Biztonságban vagyok.

– Most majd értelmet baszok beléd – sziszegi a fülembe. – Meg kell leckéztesselek.

– Gyere az irodámba, Mia! Itt az ideje, hogy leckét vegyél.

Forbes hirtelen kirántja belőlem az ujjait, ezzel visszaránt engem a jelenbe. Egy pillanatra azt hiszem, meggondolta magát és talán mégsem teszi azt, amire számítottam.

Aztán a farmerja cipzárjához nyúl.

Ebben a pillanatban nehéz megmondanom, mit érzek. Leginkább felismerést. Ez tényleg meg fog történni velem. Az utolsó csepp méltóságomtól is megfoszt.

Csak ha hagyom, hogy megtörténjen.

Állítsd meg, Mia! Ne legyél gyenge, küzdj ellene! Ha leállítod, nem lesz több fájdalom. Soha többé nem fog bántani. Soha többé.

Forbes a cipzárjával küzd. Kissé eltávolodik tőlem, és én kihasználom ezt a kis helyet. Eddig nem ismert bátorságom felhasználva, amilyen erősen csak tudom, felrántom a térdem és jól tökön rúgom.

Kínoktól szenvedő hang tör ki belőle.

Idáig torkomat szorító keze lehullik, és mindkét kezét ágyékára szorítja.

Most már te is tudod milyen érzés, te rohadék.

Kétségbeesetten levegőért küzdve a padlóra csúszom.

Forbes tántorog, majd fájdalomtól eltorzult arccal térdre zuhan.

Most, Mia! Menj!

És megyek is. Elfutok mellette. Felkapom kulcsaimat az ajtó mellől, és kilépek a lakásból. Szinte repülve futok le a lépcsőn.

Nem nézek vissza.

Az utca kihalt. Senki sincs a láthatáron. Miközben az autóm felé rohanok, kinyitom a távirányítójával. Beülök, becsapom az ajtót, de annyira remeg a kezem, hogy nehezen tudom a kulcsot a gyújtásba dugni.

A picsába. Nem tudom bedugni.

A szemem sarkából látom, hogy Forbes kezeivel még mindig az ágyékát fogva kisántikál az épületből. Nem tudom, hogy ez pusztán a szerencsémnek köszönhető-e, de a slusszkulcs a helyére csúszik.

Beindítom az autót, sebességbe teszem, és tövig nyomom a gázt, hogy minél gyorsabban eltűnjek innen.

Pillanatok alatt az utca végéhez érek, balra fordulok, és ismét a gázra taposok. Idegesen söpröm ki hajam az arcomból, amikor nedvességet érzek a kezemen. Felemelem a kezem, és véres. A visszapillantó tükörbe nézek és látom, hogy a szemöldököm felszakadt, vér folyik végig az arcomon a ruhámra csöpögve.

– A francba! – Összerándulok, amikor megérzem a fájdalmat is.

El kell látnom a sérülésem, de nem állhatok meg. Legalábbis nem most. Nem kockáztathatom meg, hogy Forbes utolérjen.

Mert biztosan utánam fog jönni.

A blúzom ujját a sebre nyomom, hogy felszívja a vért, és közben még jobban taposom a gázpedált, hogy még gyorsabban haladjak.

Mielőtt észbe kapnék, már az I-90-es autópályán vagyok, és fogalmam sincs hová tartok.

Nincs hová mennem.

Nincsenek barátaim, akikhez fordulhatnék. Nincs családom.

Egyedül vagyok.

~~~

Meghatározatlan ideig vezetek az autópályán. Csak bámulok előre, folyamatosan nyomva a gázpedált, hogy minél nagyobb távolságot hozzak létre köztem és Forbes között.

Eleredt az eső. Romlottak a látási viszonyok, és a szemem kezd lecsukódni. Nem könnyű az állapotomban vezetni, amit a heves esőzés csak tovább ront.

Kénytelen leszek megállni valahol. Ennek már a gondolata is megrémít, de ezen a ponton nincs más választásom.

Pár perc múlva látok egy hirdetőtáblát, amely szerint másfél kilométerre van egy motel.

Néhány perccel később meglátom a leágazás, elhagyom az autópályát.

Közvetlenül a motel bejárata elé parkolok. Leállítom a motort, ellenőrzöm, hogy az ajtók még mindig zárva vannak, majd a visszapillantó tükörben megnézem magam. Elég szarul nézek ki.

A kesztyűtartóból nedves törlőkendőt veszek elő, ami soha sem hiányozhat. És ekkor megpillantom az autóm aljában fekvő táskámat, amit én hajítottam oda. Nagy megkönnyebbülést érzek.

Van pénzem.

Nem kell visszamennem a lakásomba. Tudom, ha Forbes megunja a keresésemet, oda fog visszamenni, ott fog várni rám. Valami azt súgja, hogy az éjszakát ebben a motelben fogom tölteni.

Táskámat az anyósülésre emelem. Az anyámra vonatkozó iratok még benne vannak. Ujjhegyeimmel megérintem a mappát.

A mobilom csörgése megijeszt.

Forbes.

Remegő ujjakkal megszakítom a hívást, és kikapcsolom a mobilomat.

Egy törlőkendővel megtisztítom az arcomat. Most, hogy jobban megnézem a sebet, látom, elég mély. Kötés kell rá. Valójában össze kéne varrni, de ebben az állapotomban képtelen lennék megcsinálni magamnak, és az is biztos, hogy most a sürgősségire se megyek el.

Együtt tudok élni egy sebhellyel. Különben is, nem ez lenne az egyetlen.

A kocsi csomagtartójában lévő elsősegélydobozban biztos van ragasztószalag. Mindig készenlétben vagyok, mindenre felkészülve. Ez vagyok én. Most jól jönne egy jeges borogatás is. Megnézem, mi van ebben a motelben.

Előveszem a táskámból a meglehetősen nagyméretű napszemüvegemet, és felteszem, hogy eltakarjam sérülésem. Nem foglalkozom az esővel. Táskámat a vállamra veszem, kinyitom az ajtóm és kilépek az esőbe.

A csomagtartóhoz megyek, felnyitom, és gyorsan a táskámba dugom az elsősegélydobozt, aztán a motel recepciójához indulok.

A középkorú recepciós hölgy alig néz rám, míg bejelentkezésem intézi, ami jó, mert biztos tök idiótának tűnhetek esőben napszemüveget viselve, bugyiig elázva, nem is beszélve a vérfoltokról a ruhámon.

Szó nélkül odaadja a kulcskártyát, amit én megköszönök neki, és egyenesen a szobámba megyek. Csak egy hideg üdítőért állok meg egy automatánál, ami a jeges borogatásom lesz.

Kinyitom a szobám ajtaját, és áporodott légfrissítő szag fogad. Belépek, becsukom magam után az ajtót, és be is zárom. Leveszem a napszemüvegem, a táskámba teszem, amit az ágyra dobok, mielőtt én is az ágyra ülök. Az ágy matraca kemény és kényelmetlen. Az üdítős dobozt a sebemhez nyomom az egyik kezemmel, a másikkal az ágy szélén a paplant markolom.

Aztán hagyom, hogy oly régóta visszatartott könnyeim eleredjenek.

Nem tudom mennyi ideig sírok, de miután könnyeim elapadnak, a fürdőszobába megyek és leveszem a ruháimat.

Most nagy szükségem van arra, hogy megtisztálkodhassak, és hogy ehessek, de a félelem a szobámban tart.

Jelenleg minden döntésemet a félelem irányítja.

A csapban kimosom blúzomból a vérfoltot, és a törülköző tartóra terítem száradni. Megnyitom a zuhanyt, forróra állítom és beállok alá. Már csak Forbes bűzét és érintését kell lemosnom magamról, és rendben leszek.

Rendben leszek.

A szemem megint szúr, amikor eszembe jut mi történt velem. Érzem, ahogy gombóc nő a torkomban. Mély lélegzetet veszek, nehogy elsírjam magam megint. A szappanért nyúlok és beszappanozom magam. Miután úgy érzem, amennyire csak lehet, tiszta vagyok, fogok egy törülközőt és betekerem vele a hajam. A testemet is megtörlöm. Utálom, hogy nem tudok fogat mosni. Reggel vennem kell egy fogkefét és fogkrémet.

Visszamegyek a szobába, és előveszem a táskámból az elsősegélydobozt.

Fertőtlenítő kendővel kitisztítom a sebemet és ragtapasszal leragasztom. Aztán két fájdalomcsillapítót is beveszek.

Igazán nem akarom visszavenni a ruhákat, amiket eddig is viseltem, de csak ezek vannak. A bugyim kihagyom, csak a melltartómat veszem fel, és a törülközőt a derekam köré tekerem.

Felmászom az ágyra, törökülésben a táskámra nézek. A „Lemondok Miáról” dokumentum még mindig benne van, anyám címével együtt.

Nem tudom elhinni, hogy életben van. És még inkább nem tudom elhinni, hogy aláírta ezt a papírt, amiben lemond rólam. Ilyen egyszerűen. A tolla a papírhoz ért, és onnantól már nem volt az anyám.

Hogyan működik ez egyáltalán?

Az érzelmek egyvelege felkavar. Dühös vagyok. Nem egyszerűen dühös, hanem ingerülten dühös. Míg ő ennyi éven át élte az életét, nekem ki kellett bírnom Oliverrel, kénytelen voltam mellette felnőni.

Elhagyott engem.

Otthagyott vele.

Vajon tudta-e, milyen ember volt Oliver valójában? Tudta, milyen emberre hagyta a gyermekét? Saját akaratából hagyott itt egy ilyen szörnyeteggel?

Kénytelen vagyok azt hinni, hogy nem tudta, mert a gondolat, hogy tudta, túlságosan fájdalmas.

Most nem tudok ezen gondolkodni. Most nem akarok erre gondolni.

Túl sok minden történt velem ma este. Nem tudok minden egyszerre kezelni.

Aludnom kell.

Minden gondolatot kiszorítva az elmémből, kinyújtom a lábaimat, és lábfejemmel lelököm a táskámat az ágyról. Lekapcsolom a lámpát és bebújok a takaró alá.

Lehunyom a szemem, és a távoli autópálya zajára próbálok koncentrálni.

Vajon Forbes keres engem? És mi van, ha itt rám talál?

Erre a gondolatra kimászom az ágyból, megragadom az íróasztal előtti nehéz széket, az ajtóhoz vonszolom és a kilincs alá támasztom.

Az autómat is el kellett volna rejtenem a motel mögé, ahelyett, hogy elöl hagytam, de most már nem megyek ki, hogy elálljak vele.

Másfelől viszont jó hosszú utat megtettem Bostontól. Forbes nem hinné, hogy ilyen messzire eljöttem, hisz még soha sem hagytam el Bostont.

Ez a gondolat elszomorít.

Még soha sem hagytam el Bostont. Egyszer sem.

Életem minden pillanata ennek a városnak a határain belül zajlott. Míg anyám egy teljesen más életet élt le nélkülem.

Visszafekszem az ágyba, bekapcsolom a tévét a távkapcsolóval, és megpróbálom figyelmemet a képernyőre összpontosítani, nem pedig arra, ami a fejemben zajlik.

A fejemben egy olyan hely sincs, ahol most lenni szeretnék.

Harmadik fejezet

Mia

Fordította: Elpida

Mikor felébredek, először azt sem tudom, hol vagyok. A fejem fáj és hallom, hogy megy a TV.

Majd rájövök, hogy az éjszakát egy motelszobában töltöttem.

A tegnapi események katasztrofális sebességgel törnek rám. Forbes megpróbált megerőszakolni. Szexuálisan bántalmazott. Az anyám életben van. Aláírta, hogy lemond rólam. Itt hagyott Oliverrel.

A szívem és a hasam elkezd fájni. Nagyon.

Aztán elkövetem azt a hibát, hogy megdörzsölöm a szemem. A picsába! Ez fáj!

Fejemet visszanyomom a párnára, és így próbálom meg feldolgozni a fájdalmam és a szomorúságom.

Egészen addig mozdulatlan maradok, míg ki nem kell mennem a mosdóba. Miután végeztem fizikai szükségleteimmel, a tükörhöz megyek.

Jézusom, de szarul nézek ki. A szemem duzzadt, pokolian véreres és fekete monokli teszi még feltűnőbbé. Ezt nem lehet elrejteni, akármennyi sminket is teszel rá.

Valami azt súgja, hogy egy egész héten át kénytelen leszek napszemüveget hordani.

Beveszek két Advilt, hogy csökkentsem fájdalmaimat, majd visszabújok az ágyba. Hátamat a fejtámlának támasztom, és a távkapcsolót kezembe véve a televízió csatornák között válogatok. Így próbálom elterelni gondolataimat a fejemben lévő kérdések elől, de hamar rájövök, hogy ez a módszer nem működik.

Tudom, hogy el kell döntenem, mit tegyek. Nem zárkózhatok be egy autópálya menti motel szobájába, amiről a franc se tudja, hol van. De a lakásomba se mehetek vissza. Ahogy Bostonba se. Forbes ott vár rám.

Akkor, mit csináljak?

Elmehetek Coloradóba, és megkereshetem az anyámat.

Kizárt! Elhagyott engem. Ott hagyott Oliverrel.

De nem tudod, miért tette. Tudod, milyen ember volt Oliver. Milyen félelmetes volt. És mi van, ha nem volt más választása, mint elmenni?

Fejemet a fejtámlába verem. – Az Istenit! Ne! – motyogom a szobám csendjében.

És a gondolatok, kérdések tovább keringenek az elmémben. De akárhonnan is nézem a dolgokat, addig nem fogok tudni megnyugodni és továbblépni, amíg nem kapok válaszokat. Tudnom kell, miért hagyott el. Különben ez a kérdés felemészt.

Talán, ha megtalálom az anyámat, végre segít megérteni, hogy ki is vagyok. Elmagyarázza nekem tetteinek okait. Valamit csak mond. És amúgy meg van bőven szabadidőm. Nyári szünet van. Az idő segíthet kitalálni, mit kezdjek az életemmel, és ha az anyámat is megtalálom, akkor ő is segíthet felfedezni önmagam.

Oliver halála óta életemet az általa kijelölt úton folytattam. Most esélyem adódik ebből kitörni, és megváltoztatni a dolgokat.

Ha nem akarok, akkor nem is kell visszamennem Bostonba. Igen, ott van a lakásom, de nem megy onnan sehova. Végül is el is adhatom. A francba! Goodwill ma jön Oliver dolgaiért.

Lehajolok a táskámért, hogy kivegyem belőle a telefonomat. Bekapcsolom, és nem foglalkozom Forbes SMS-eivel és hangüzeneteivel. Telefonálok az ügyvédnek, aki a ház eladását intézi.

Hangposta. Még túl korán van ahhoz, hogy bárki is az irodájában legyen. Üzenetet hagyok, amiben elmagyarázom, hogy pár napra el kellett utaznom a városból, és megkérdezem, el tudná-e intézni, hogy valaki beengedje a szállítókat.

Megszakítom a hívást, és megint kikapcsolom a telefonomat. Legkevésbé sincs kedvem Forbes sértegető, durva üzeneteit meghallgatni.

Fejemben tervekkel kezdek el öltözködni, miközben megborzongok, mert a tegnapi ruháimat vagyok kénytelen visszavenni. Vásárolnom kell valahol néhány új ruhát és fehérneműt.

Hajamat lófarokba kötve, óriási napszemüvegemet viselve elhagyom a motelt.

Amint beszállok a kocsimba, bekapcsolom a GPS-t és beírom: Durango, Colorado.

Hűha! Oké, ez egy pokolian hosszú út lesz.

Egy pillanatra fontolóra veszem, hogy repülővel menjek Coloradóba, de nem akarok nyomot hagyni magam után, mely segíthet Forbes-nak megtalálni engem. Persze nem hiszem, hogy a repterek kiadnak ilyen típusú információt, de Forbes, ha akar, nagyon meggyőző tud lenni, és nem akarom megkönnyíteni neki, hogy rám leljen.

Tudom, hogy keresni fog.

Forbes nem az a fajta fickó, aki könnyen lemondana arról, amiről azt hiszi, hogy az ő tulajdona. És biztos, hogy engem a tulajdonának tart.

Felhajtok az autópályára, és órákon át addig vezetek, míg meg nem kell állnom tankolni. A benzinkúton megérdeklődöm az egyik alkalmazottól, van-e a közelben egy bevásárlóközpont. Az nincs, de van a közelben egy jól ismert szupermarket láncnak, a Walmartnak egy üzlete.

Tökéletes.

Útbaigazítását betartva megtalálom az üzletet. Veszek farmert, blúzokat, pólókat, felsőket, pizsamákat, fehérneműket, piperecikket, és Advil fájdalomcsillapítót, plusz egy pár félcipőt is. Veszek egy sporttáskát is, amibe majd mindent beletehetek.

A pénztárhoz megyek, hogy mindent kifizessek, közben rövid beszélgetést folytatok a pénztárossal.

Amikor szatyrokkal a kezemben kilépek a boltból, eszembe jut, hogy nem vettem hajszárítót. És a hajam egy rémálom – vastag szálú, és úgy magába tartja a nedvességet, mint egy szivacs. Ma reggel még mindig nyirkos volt a tegnap esti hajmosástól.

Már éppen visszamennék az üzletbe, amikor a szemem megakad a szomszédos fodrászszalonon. Gondolkodás nélkül bemegyek. Hamarosan egy tükör előtt ülök, és egy Shirley nevű alkalmazott azt kérdezi, mit szeretnék.

Nagyokat pislogok. – Hmmm. Tudom is én?

Tekintetem a falon lévő hajmodelleket ábrázoló képek felé fordítom. Aztán rájövök, mit akarok. Meg akarom változtatni a külsőmet.

– Vágd le az egészet.

Ezt én mondtam?

– Az egészet? – Úgy néz rám, mintha őrült lennék. Valószínűleg elment az eszem.

Gyönyörű hajam van. Szőke, nagyon dús, hosszú, de most csak azt akarom, hogy eltűnjön. Meg akarom változtatni a megjelenésem. Új külsővel akarom kezdeni új életemet.

– Igen. Olyat akarok – és egy rövid hajú nő képére mutatok. Olyan koboldos stílusú.

Olyan csinos…

Olyan boldog…

Olyan akarok lenni, mint az a lány.

Shirley oldalra dönti a fejét, és a tükörben felméri a profilomat. – Hát, az biztos, hogy megfelelő fejformád van ehhez a frizurához. – Mosolyog. – Rendben. Akkor kezdjük a hajmosással. Addig is lesz időd meggondolni magad.

– Nem fogom meggondolni magam.

A hajmosó székbe ülök és hátrahajtom a fejem.

– Levennéd a napszemüveged, kedvesem? – kérdezi Shirley.

Megdermedek.

Néhány másodpercbe telik, míg sikerül összeszednem bátorságomat, hogy felemeljem kezem és levegyem a napszemüvegem.

Hallom elakadó lélegzetét, és örülök, hogy nem látom az arcát.

– Előrehajolnál egy picit? Elfelejtettem törülközőt teríteni a válladra.

Megteszem, amit kér.

Shirley egy törülközőt terít a vállamra, majd érzem, hogy keze enyhén megszorítja a vállaimat.

Ezt támogatásnak veszem. Együttérzésnek.

Gombóc nő a torkomban.

Talán tudja, honnan lett a monoklim. Nem a külső sérülések okoznak kárt, hanem az a hatás, amit a sérülések belül okoznak, ami a legnagyobb kárt teszi. A monokli begyógyul. De a belső sérülések fájdalmai soha.

– Rendben. Dőlj hátra – mondja Shirley. – Csináljunk egy új nőt belőled.

~~~

Egy óra múlva ismét az autómban ülök. Az autóm hátsó ülésén az új ruhatáram. És elől az új énem.

Magam felé fordítom a visszapillantó tükröt, hogy megnézzem az új frizurám. Frufrum, a homlokomon ferdén fésülve, kissé a szemembe lóg, és oldalt éppen elég hosszú ahhoz, hogy a fülem mögé tudjam tűrni, de még így is rövid.

Teljesen másképp nézek ki, pont, ahogy akartam.

Hirtelen kitör belőlem a nevetés. Nevetek, és azt sem tudom, miért. Aztán minden figyelmeztetés nélkül elerednek a könnyeim.

Egyszerre nevetek és sírok. Mi a franc bajom van?

Nincs kizárva, hogy idegösszeomlásom van.

Egy nő sétál el az autóm mellett, furcsán néz rám. Biztos őrültnek hisz, ahogy itt ülök a kocsimban és nevetek, miközben az arcom csupa könny.

Kezemmel letörlöm könnyeimet, beindítom a kocsim, és megkezdem hosszú utamat Coloradóba.

Negyedik fejezet

Mia

Fordította: Elpida

Kora este van.

Két és fél hosszú nap telt el, mióta autómmal kihajtottam a szupermarket parkolójából, de megérkeztem, áthajtottam Durango város határán.

Fáj mindenem, nagyon fáradt vagyok, éhes és több mint nyűgös.

A két éjszakát leszámítva, amiket lepukkadt motelek szobáiban töltöttem, megállás nélkül vezettem. Hála Istennek a rádióállomásokért, ez minden, amit mondhatok. Túl sok időt töltöttem az autómban, többet, mint amennyit egy embernek valaha is kellene.

Ez az én hibám. Lassúbb tempóban is jöhettem volna, de arra törekedtem, hogy minél gyorsabban, a lehető legnagyobb távolságra legyek Forbes-tól.

Jelen pillanatban csak enni akarok, majd egy kényelmes ágyba feküdni, és legalább egy hétig aludni. Aztán kényelmes alsóneműmet viselve felkeresem Anna Monroe címét, hogy megnézzem, él-e még az anyám. Aztán…

Fogalmam sincs.

A sorsra bízom.

A főúton haladva a városközpontba hajtok. Az ülésben kissé előrehajolok, hogy a hátam kinyújtóztassam, majd körbenézek, hogy lássam, hol vagyok.

Ez egy igazán szép hely. Hangulatos, otthonos. Érzem, hogy valami vonz ide. Értem, miért akar valaki ezen a helyen élni.

Miért akarna az anyám itt élni.

Tekintetem a horizontra emelem, és meglátom a hegyek alkotta hátteret.

Ejha. Micsoda látvány!

Visszadőlök az ülésemben és hátamat megpihentetve észreveszek egy étkezdét. Szép, és tisztának tűnik. Itt gyorsan eszek valamit, aztán keresek egy szállodát.

Megnézem, hogy jön-e másik autó, majd az étterem előtti parkolóba kanyarodok és leparkolok. Mielőtt kiszállok az autómból, felteszem a napszemüvegem. Még mindig látszik a monoklim.

Bezárom a kocsim, kinyújtóztatom elzsibbadt testem, majd az étterem felé veszem az irányt.

Kinyitom az ajtót, és belépek. Körbenézek, és jó pár foglalt asztalt látok, ezért magamban könyörgök, hogy találjak egy szabad asztalt is, ahová leülhetek. Ma este, ha tehetném, kihagynám az étkezést, de nagyon keveset ettem az elmúlt napokban, amitől gyengének érzem magam.

Odasétál hozzám egy lány, hogy üdvözöljön. Körülbelül velem egyidős, hosszú szőke hajú, és több mint tíz centivel magasabb nálam.

– Szia, üdv a Jo’s-ban. Bethnek hívnak, és én leszek a felszolgálód. Egyszemélyes asztalra lesz szükséged? – kérdezi mögém nézve.

– Igen. Csak nekem lesz. – Kínosan elmosolyodom. Kellemetlenül érzem magam, hogy egyedül vagyok kénytelen enni.

Beth felkap egy étlapot a hostess állványról, majd elindul. Én követem az étterem hátuljában, ahol egy üres asztalhoz vezet. Miközben helyet foglalok, az asztalra helyezi az étlapot.

– Valami italt hozhatok? – kérdezi, és egy tollat tart notesszal a kezébe, hogy rendelésem feljegyezze.

– Egy diétás kólát kérek – válaszolom, miközben tekintetem gyorsan végigpásztázza az étlapot. Csak le akarom adni rendelésem, hogy gyorsan egyek, aztán a legközelebbi szállodába mehessek. – Szeretném most leadni a rendelésem, ha nem gond.

– Persze – válaszol mosolyogva. – Mit szeretnél enni?

– Sajtburgert sült krumplival. – Gyerekkoromban soha sem ehettem ilyen ételeket, Oliver nem engedte. Persze Forbes-nak is gondjai voltak vele. Szerinte visszataszító látvány, ha egy nő zsíros hamburgert eszik. Vagy csak az volt számára visszataszító, ha én ettem ilyet.

Ha egyedül voltam, mindig ilyen kajákat ettem. És most már készen állok arra is, hogy nyilvánosan egyek ilyet.

Rohadtul izgalmas.

Tragikus, tudom, de ez az igazság.

– Rendben. – Elveszi tőlem az étlapot. – Tíz percen belül kész lesz az ételt. A kólát mindjárt hozom.

– Köszönöm. Talán… tudnál nekem segíteni valamiben.

Kíváncsian néz rám.

Kicsit elfordulok a székemben, hogy szembe legyek vele. – Csak nemrég érkeztem a városba. Szükségem van egy helyre, ahol megszállhatok. Esetleg tudnál ajánlani egy rendes szállodát?

Tekintete először megpróbál felmérni, a napszemüvegemtől, amit még mindig viselek, a lábamon lévő tornacipőig. Ettől kellemetlenül és kínosan érzem magam. Mosolyt erőltetek az arcomra, és lábaimat magam alá húzom.

– Golden Oaks[i] – mondja, és a hóna alá csúsztatja az étlapot. – Ez messze a legjobb szálloda Durangóban. Fönt van a hegyekben, kicsit távolabb van, mint a többi, de bőven megér egy kis utazást.

– Mennyire messze? – A legkevésbé sincs kedvem a szükségesnél több időt az autómban tölteni.

Észreveszem, hogy a számat figyeli, és rájövök, hogy hüvelyk- és mutató ujjammal az alsó ajkamat huzigálom, amit hajlamos vagyok akkor csinálni, ha kínosan, kellemetlenül érzem magam. Ami gyakran előfordul.

Kezeimet az asztalra teszem.

– Autóval egy negyed óra, de ha gyorsabban vezetsz, akkor tíz perc alatt is oda érhetsz. – Elvigyorodik, és oldalra dönti a fejét.

Elnevetem magam. – Esetleg tudod a pontos címét...? Mert akkor beírnám a GPS-be.

– Persze. – Gyorsan leírja a jegyzettömbjébe, kitépi a lapot és nekem adja.

– Köszönöm.

– Semmiség. – Vidáman elmosolyodik. – Mindjárt hozom az üdítődet.

~~~

Végeztem az evéssel. És valószínűleg ez volt a legjobb sajtburger, amit életemben ettem. Már az autómban ülök, és követem a GPS utasításait.

Elég büszke vagyok magamra. Volt egy pont az étteremben, amikor azt hittem, az átélt stressz és megpróbáltatások átveszik fölöttem a hatalmat, és ezért túl sokat fogok enni. De sikerült elfojtanom sóvárgásom, visszafogtam magam, és csak annyit ettem, amennyi a tányéromon volt. Nem rendeltem mást. Kifizettem a számlát, és elmentem.

Ez nagy eredmény volt számomra. Eddig még soha sem ettem úgy ilyen ételt, hogy ne hányattam volna meg magam étkezés után.

Kissé előrébb hajolok az ülésen, és kikémlelek a szélvédőn.

Hol a francban vagyok?

Csak az utat látom, amelyen haladok.

És fákat.

És még több utat.

Több mérföldnyi kanyargós utat, ráadásul emelkedő, ami a hegyekbe vezet.

A GPS képernyőjére nézek. Biztosan jó úton haladok, és információi szerint, pár perc múlva oda is érek.

Csakhogy én még mindig nem látok semmit, pedig már két másik szálloda mellett is elhaladtam. Kezdem bánni, hogy nem álltam meg valamelyiknél. Már elegem van a vezetésből, és nem akarok a semmi közepén megszállni, de mivel Beth azt mondta, ez lesz a legjobb szálloda és megéri a hosszabb utat, ezért tovább megyek.

Pár kilométer múlva meglátok egy táblát, rajta a szálloda nevével. Halleluja! Örömömben a levegőbe öklözöm a megkönnyebbüléstől.

A főútról megpillantom a szállodát. Szépnek néz ki, és a hegyekkel a háttérben még szebbnek tűnik. Valószínűleg sokkal jobban tetszene, ha nem lennék ilyen kimerült.

Ahogy egy tábla jelzi, befordulok és egy hosszú felhajtóra érkezem. A kavicsok csikorognak a kerekek alatt, és én addig hajtok, míg a lombok mögül meg nem jelenik előttem a szálloda.

Közelebbről kisebb, de nagyon szép. Gyönyörű.

Körülnézek, hogy van-e kijelölt parkoló, de nem látok semmit. Így a kavicsos felhajtó mellett a gyepen parkoló piros Mustang mellé állok be. Forbes köcsög barátai vezetnek ilyen autót.

Forbes.

Már a gondolatától is kiráz a hideg. Megpróbáltam az elmúlt napokban nem gondolni rá. Ebben az is segített, hogy a telefonom kikapcsolva hagytam.

Felkapom a táskámat az anyósülésről, kiszállok az autóból és kinyújtózkodom. Lassan olyan merev leszek, mint egy szobor. Csak arra vágyom, hogy jó pár hosszú órára elterülhessek egy kényelmes ágyon. Nagyon remélem, hogy az ágyak matraca itt jó puha, mert azokban a szállodákban, ahol az elmúlt két éjszakát töltöttem, a matracok borzalmasak voltak.

Az autóm hátuljához megyek, kinyitom a csomagtartót és kiveszem a sporttáskám.

Az első dolog, ami feltűnik ennél a szállodánál, hogy milyen nagy a csend. Madárcsicsergésen kívül más hangot nem lehet hallani.

Tökéletes nyugalom.

Ez a hely közel jár a mennyországhoz.

Ahogy a Mustang mellett elhaladok, látom, hogy az oldalára lángok vannak festve.

Ó, Istenem! Az ilyen autót péniszhosszabbítónak nevezik. Ironikusan felhorkantok, ezért kénytelen vagyok a kezemmel eltakarni a számat.

A recepcióhoz vezető sétányon megállok, és körülnézek.

A szálloda fából épült, a hegy oldalában fa cölöpök támasztják alá. Lejjebb nézek, és a lejtőn lejjebb, az épület tövében egy másik épületet veszek észre. Talán ott laknak a tulajdonosok. Nagy ablakok néznek minden oldalról a házat körülvevő teraszra. A homlokzatot meleg fényt adó lámpák világítják meg, és a szállodához vezető ösvény mellett gyönyörű kert húzódik. Ahogy haladok, növények széles keverékéből áradó illat árasztja el az érzékeimet. Megállok, mély levegőt veszek, majd elégedetten sóhajtok.

Felmegyek a lépcsőn, és a teraszra érve a recepció felé veszem az irányt, hogy szobát foglaljak.

Ahogy benyomom az ajtót, egy csengettyű hallatszik. Belépek. Senkit sem látok.

Ez a hely belülről is olyan szép, mint kívülről. Előttem egy sötét tölgyfából készült recepciós pult áll. Balra tőlem egy nyitott nappali hatalmas kandallóval, amiben nincs begyújtva. A nappali különböző részein három impozáns kanapét látok.

A tér meleg, barátságos. Kellemes érzésem van ezzel a hellyel kapcsolatban.

– Van itt valaki? – kiáltom.

Egy pillanatig nem hallok semmit, de aztán olyan hangot hallok, mintha egy elefánt jönne le a lépcsőn.

Aztán szó szerint megjelenik mindannak a megtestesítője, amitől egy magamfajta lánynak távol kell tartania magát. Besétál az ajtón, és megáll a recepciós pult mögött.

Magas. Szikár. Tetovált. Az egyik tetoválás az egész karját beborítja. Sötétbarna haja hosszú, de nem annyira, hogy lófarokba kösse. Szemébe lógó hajával úgy néz ki, mint egy szörfös. Engem figyelve hátrasöpri a haját, felfedve juharszirup színű szemeit. Hirtelen késztetést érzek palacsintát enni.

Ez a fickó elbűvölő.

Egy igazi férfi…

Erős állkapocs…

Mindene férfiasságot sugároz.

Maga a bűn.

Forró, mocskos, hihetetlenül szexi.

Jézus Krisztus! Ez meg honnan jött? Soha sem gondolok így a férfiakra és a szexre – vagy a szexre a férfiakkal.

Rájövök, hogy csak bámulom őt, ezért kinyitom a számat, hogy megszólaljak.

– Helló! – Megnedvesítem száraz ajkaimat a nyelvemmel.

Tetovált Adonisz egy szót sem szól.

Ő is úgy bámul rám, mintha egy földönkívüli lennék, aki most landolt ezen a bolygón, mintha nem tudná, mit kezdjen velem, vagy hogy miért vagyok itt.

Talán hiba volt idejönnöm. Lehet, hogy ebben a szezonban zárva vannak, és Beth tévedett.

Kész vagyok hátralépni és elmenni innen, amikor végre úgy dönt, hogy megszólal. A hangja olyan mély és férfias, amilyenre számítottam. Libabőrös leszek tőle.

– Miben segíthetek – kérdezi tőlem.

Miben segíthet? Ez egy szálloda, vagy tévednék? Késztetést érzek, hogy kimenjek az épületből és újra megnézzem, mi van kiírva rá.

– Egy szobát szeretnék – mondom, és közelebb lépek a recepciós pulthoz. – Ismered Betht, a lányt a városi étkezdéből? Ő küldött ide. Azt mondta, itt biztos ki tudok venni egy szobát.

Egy darabig csak bámul rám. Már kezdem azt hinni, hogy valami van az arcomon. Aztán rájövök, hogy a napszemüvegemet bámulja, valószínűleg furcsállja, hogy éjszaka is hordom. De inkább bámulja a napszemüvegem, mint a monoklimat.

Lenéz a recepciós pultra. – Így van. Meddig akarsz maradni?

Majdnem felsóhajtok a megkönnyebbüléstől, hogy van szabad szobájuk. A legkevésbé sem akarok visszaülni az autómba.

Meddig akarok maradni?

– Hm... hm – köszörülöm meg a torkomat. Most rajtam a sor, hogy zavaromban lenézzek. Gondolkodás közben egyik lábamról a másikra helyezem testsúlyomat.

Időre van szükségem, hogy megtaláljam az anyámat. És ha megtalálom, időre is szükségem lesz vele.

Persze csak ha ő is akar találkozni velem.

Vajon mennyi időre bérelhetek ki egy szobát? Felnézek és válaszolok. – Nem tudom pontosan… Talán két hét?

– Ezt most kérdezed, vagy mondod?

Hűha! Már értem. Lehet, hogy jól néz ki, de nem igazán udvarias. De mi másra számíthatnék. Forbes is jóképű – klasszikusabb értelemben, mint ez a fickó itt –, de egyben a világ legnagyobb szemétládája.

Zavaromban két ujjammal az ajkamba csípek, és meghúzom. Aztán a mellkasom előtt összefonom karjaimat, és megacélozom a hangomat. – Két hetet szeretnék maradni, és kérdezem, hogy van-e számomra szabad szoba erre az időre?

A szobafoglalásokat tartalmazó könyvre néz, majd felemeli a tekintetét. Először valahová a hátam mögé néz, majd egy pillanat múlva már az arcomra fókuszál. – Van. Százhetvenöt dollárba kerül egy éjszakára.

Igaz, hogy sokkal drágább, mint a legutóbbi két motel, ahol megszálltam, de sokkal szebb is. Ráadásul megengedhetem magamnak, hála a mocskos pénznek, amit Oliver rám hagyott. És őszintén szólva jelen pillanatban bármit képes lennék megadni, hogy egy kényelmes ágyban aludhassak.

– Rendben van – mondom.

Összehúzott szemmel néz rám, majd húz egy vonalat az előtte fekvő könyvbe. Kinyit egy fiókot, egy lapot vesz elő belőle, amit elém tesz. – Itt töltse ki a nevét és a címét.

Megfogom a tollat.

Merjek hamis adatokat írni, mint az előző két motelben? Nem akarok nyomot hagyni magam után, ha Forbes keresne. Nem akarom, hogy megtudja, hogy itt jártam.

De itt nem csak egy éjszakát szándékozom maradni. És az a gyanúm, ha hazudnék a lakcímemről, ez a fickó rájönne.

Úgy döntök, hogy a valódi címemet adom meg, a mobilszámommal együtt. Forbes nem fog ilyen messze keresni. A fél országon átjöttem. Három és fél ezer kilométerre vagyok az otthonomtól.

Amint végeztem, visszaadom a lapot. Kezeink véletlenül egymáshoz érnek. Ujjai melegek és érdesek. Érintése mégis gyengéd. Jó érzés.

Megtévesztő.

Mert a férfiak keze fájdalmat okoz. Képesek hirtelen kemény ütést bevinni. Monoklit okoznak. Keményen markolnak, szorítanak, és véget nem érő fájdalmat okoznak…

Elrántom a kezem, és összefűzöm a másikkal.

Ég az arcom. A nappali felé nézek, és megpróbálom elképzelni, hogy a kandallóban ég a tűz. Csak be kell csuknom a szemem, és máris el tudom képzelni a benne égő lángok melegét.

– Már csak a hitelkártyaadataira van szükségem, és kész is vagyunk. Távozásodkor terheljük a számlát a kártyádra. – Tetovált Adonisz hangja visszahoz a valóságba.

– Rendben.

Hitelkártyámat előveszem a táskámból. Odatartom neki, hogy elvegye, de nem vesz rólam tudomást, hanem a hitelkártyaleolvasóval kezd el babrálni. Ezután elém teszi, anélkül, hogy rám nézne.

– Tedd a kártyát a nyílásba…

Úgy teszek.

– És most írd be a PIN kódod.

Miután végeztem, visszaveszi tőlem a készüléket, és továbbra is másfelé néz.

Érdeklődve figyelem, ahogy ezt az elektronikai kütyüt nézi.

Tényleg lenyűgöző pasas. Minél tovább nézem, annál jobban tetszik. Soha sem láttam még ilyen vonzó férfit, mint ez itt előttem.

Lefogadom, a nők harcolnak egymással, hogy ki kerüljön hozzá közelebb. És szerintem ez a fickó nagyon jól tudja, milyen jól néz ki. Látom a magabiztos testtartásából és közömbös arckifejezéséből.

Kiveszi a kártyámat a készülékből, és visszanyújtja nekem. Farzsebembe csúsztatom.

Látom, hogy levesz egy kulcsot a falon lévő kampók egyikéről.

Kijön a recepciós pult mögül. – Erre.

Lehajolok a táskámért, és nagy nehezen a vállamra akasztom.

Sokkal nehezebbnek tűnik, mint öt perccel ezelőtt. Biztos a tudattól, hogy pár lépéssel közelebb kerültem az ágyamhoz, pár perccel közelebb az alváshoz.

– Hadd vigyem én azokat – mondja Tetovált Adonisz, és felém nyújtja a kezét.

Kedves hozzám? Miért?

Néhány perccel ezelőtt még nem volt udvarias, és rám se nézett. És amennyire én tudom, a férfiak csak akkor udvariasak, ha akarnak is valamit. Nekem semmim sincs, amit ennek a fickónak adhatnék.

Visszahúzza a kezét, megvakarja a homlokát és felhúzott szemöldökkel néz rám. – A csomagjának cipelése is az egyik feladatom. Nálunk nincs londiner – mosolyogva fejezi be mondatát. Kisfiús mosolya van.

Hát persze. Hogy te milyen naiv vagy, Mia!

Leemelem táskám a vállamról, és átadom neki. Az egész testem megkönnyebbülten sóhajt fel. – Köszönöm – mondom mosolyogva.

Furcsa pillantás fut át az arcán, majd aggodalmasan összevonja szemöldökét. Vállára akasztja táskámat, majd gyors léptekkel elindul a folyosón.

Ilyen gyorsan változik a hangulata? Az egyik pillanatban udvarias, a másikban komor. De nem minden férfi ilyen? Egyesek jobban, mint mások.

Gyakorlatilag kocogok mögötte, hogy utolérjem, amikor Tetovált Adonisz hirtelen megáll egy ajtó előtt, a nappalitól a folyosó végéig körülbelül félúton. Vigyáznom kellett, hogy ne rohanjak neki. Kinyitja az ajtót, elsőnek lép a szobába, felkapcsolja a villanyt és táskámat az ágyra teszi.

Be akarok lépni én is a szobába, de lehetetlen. A testem lebénult.

Amikor a recepciónál voltunk kettesben, akkor az rendben volt, mert nyilvános helyen voltunk. De itt… Nincs erőm bemenni a szobába, ahol egyedül lennénk. Itt csapdába ejthet.

A zár kattan.

Megfordulok.

Oliver egyik kezében a kulcs, a másikban a derékszíja.

– Itt az ideje a leckének, Mia.

Tekintetem Tetovált Adonisz farmerjára siklik. Nincs rajta öv. Mit számít? Nem kell ahhoz öv, hogy bántson engem. Más módja is van annak, hogy valakit bántsunk. Nagyon sok módja.

De miért ment be a szobába?

Hogy a táskámat bevigye. Hogy elvégezze a munkáját.

Ez a fickó nem Oliver, és nem is Forbes. Csak egy fickó, aki egy szállodában dolgozik. Nem fog bántani. Nem minden férfi erőszakos.

Itt biztonságban vagyok. Ez egy szálloda. Mások is vannak itt rajtunk kívül.

De most, ha belegondolok, mióta itt vagyok, nem láttam senki mást. Csak őt. És amikor ideértem, csak egy autót láttam kint parkolni. Azt a Mustangot – a pénisznövelőt –, ami az ő autója lehet.

Istenem, ez az ő autója? Egyedül vagyok vele ebben a szállodában?

Ez az ő autója, és egyedül vagyok vele ebben a szállodában.

A hideg futkos a hátamon. Megpróbálok mély levegőt venni, de a tüdőm nem engedi. A pánik úgy szorul a mellkasom köré, mint egy bilincs.

Minden rendben, Mia. Nyugi. Lehetnek többen is a másik szobákban. Éjszaka van. Valószínűleg már a szobáikban vannak, hogy lepihenjenek. Vagy elmentek valahová, de később visszajönnek. Az, hogy nincs másik autó kint, még nem jelent semmit.

Tetovált Adonisz felém fordul. Oldalra dönti a fejét, és értetlenül néz rám.

Nem hibáztatom. A folyosón állok, és úgy viselkedem, mint egy idegösszeomlás szélén álló őrült.

Tekintete végigméri a testem. Miért néz rám így?

Minden érzékszervem riadót fúj.

Karjaimat összefonom a mellkasom előtt, kihúzom magam, megpróbálok magasabbnak és magabiztosabbnak tűnni, mint amilyen valaha is lehetnék.

Most már tudok vigyázni magamra. Erősebb vagyok, mint voltam. Végül is tökön térdeltem Forbes-t, és megúsztam. Nem igaz?

Tetovált Adonisz felém sétál. Késztetést érzek, hogy elmeneküljek.

Nem vagyok gyenge. Nem vagyok gyenge.

Erős nő vagyok.

Kényszerítem magam, hogy ne kezdjek el remegni. Félrelépek, teret adva neki, hogy elmehessen mellettem.

Tetovált Adonisz fölém tornyosul. Tudtam, hogy sokkal magasabb nálam – nem mintha ez nehéz lenne, mivel zsebméretű vagyok –, de most, hogy ilyen közel van hozzám, ez sokkal jobban feltűnik. És meglepő módon a közelsége nem ijeszt meg annyira, mint amire számítottam.

– A kulcsod – mondja.

Elveszem tőle.

– Reggelit hét órától fél kilencig szolgálunk fel – mondja, mielőtt elindul. Majd hirtelen megáll, és hozzáteszi: – Mi nem szolgálunk fel vacsorát, de több étterem is van a közelben.

– Vannak mások is, akik itt szállnak meg? – Muszáj megkérdeznem.

Megáll és megfordul. – Nem, nincsenek. Jövő hétig nincs más foglalásunk. Addig csak te és én leszünk itt.

Biztos vagyok benne, hogy a szívem megállt.

Én. Egyedül. Itt.

Vele.

Nem. Nem. Nem.

Ezt nem tudom végigcsinálni.

Igaz, hogy erősebb vagyok, mint voltam, de ez még túl korai.

– Ne aggódj, biztonságos itt – mondja. Feltételezem, megjegyzését az arcomra kiült pániknak köszönhetem. – Remek riasztórendszerünk van, és nálam is van fegyver. Tudod, csak vészhelyzet esetére.

Fegyver.

Istenem, ne.

– Mi történne, ha meghúznám a ravaszt, Mia?

Amint megérzem a hideg fémet a homlokomon, lecsukom a szemem. Érzem, ahogy leizzadok.

De erősen tartom magam. Vigyázok, hogy ne sírjak. Ha sírnék, az csak még jobban feldühítené.

– Meghalnék, Oliver.

Érzem, hogy a fegyvert még erősebben nyomja a homlokomnak. – Oliver! – ordít. – Elfelejtetted, hogy csak uramnak, vagy „apunak” szólíthatsz? Még hányszor kell elmondanom? Hány leckére van még szükséged?

A francba! A francba! A francba!

Mekkora hülye vagyok.

Elemeli a fegyvert.

– Sajnálom u-ra-m, a-a-pa. – A hangom pont úgy remeg, mint a testem, mert tudom, mi következik.

És félelmeim beigazolódnak, amikor meghallom derékszíjának ismerős hangját.

– Csak vicceltem. Nincs nálam fegyver. – Tetovált Adonisz hangja hoz vissza a jelenbe.

Biztos beteg vagyok. A félelem és a rossz emlékek végigszáguldanak a testemen, és minden egyes szőrszálam az égnek meredezik.

Próbálok nyugodt maradni. Természetesen viselkedni. Nem akarok kiborulni ez előtt a fickó előtt, de ez egyre nehezebben sikerül.

Udvarias mozdulattal felemeli a kezét. – Nincs nálam a fegyverem. Esküszöm. Nincs rá szükség. Ahogy már mondtam, ez egy biztonságos hely.

Mély levegőt veszek az orromon keresztül, meghúzom a számat, és egy rövid tincsemet a fülem mögé tűröm.

– Jól vagy? – kérdezi, és egy lépést tesz felém.

Nem.

Légy erős! Ne mozdulj! Meg tudod csinálni, Mia.

– Igen, jól vagyok.

Kíváncsi tekintettel néz rám. Nem hibáztatom. Úgy viselkedem, mint egy őrült.

– Rendben. Ha bármire szükséged lenne, nyomd meg a szoba telefonján a recepció gombot, és közvetlenül velem beszélhetsz. – Megfordul, hogy távozzon. – Jó éjt, Mia!

– Honnan tudod a nevemet?

Felemelt szemöldökkel néz vissza rám. – Láttam a nyomtatványon, amin kitöltötted az adataidat.

Elmosolyodik. Tényleg szép mosolya van. Meleg. Barátságos. Valahogy sikerül megkönnyebbülnöm tőle.

– Ja, tényleg. – Nevetek, de kissé hülyén érzem magam. – És én hogy szólíthatlak téged?

Megint elmosolyodik. – Jordan.

Szembefordulok vele. – Jordan, ez a te szállodád?

Felnevet. Mély férfias hang, amitől a gyomrom összeszorul. – Nem, az apámé. Jelenleg távol van, a nagyapámat ápolja. Így hát itt maradtam, hogy tartsam a frontot.

– Jaj, remélem nincs komoly baja a nagyapádnak.

– Nincs. Kisebb műtéten esett át, ami miatt pár hétig ágyban kell maradnia. Ezért az apám odament, hogy segítsen neki.

Bólintok. – Hát akkor, köszönöm a szobát. Még egyszer. – Rámosolygok, miközben hátralépkedve a szobámba megyek.

Becsukom az ajtót, bezárom, és hátamat nekitámasztva ott maradok.

Mély lélegzet, Mia.

Minden rendben lesz. És eltekintve az első percekben mutatott vagányságától, Jorden jó srácnak tűnik.

Ja, de Forbes is annak tűnt.

Sietve felkapom a széket, amit az öltözőasztalnál kiszúrtam, az ajtóhoz vonszolom, és a kilincs alá szorítom.

Nem árt egy kis biztonság.

Megfordulok, és először nézem meg a szobát. Valóban szép. Négyoszlopos ágy, halványbézs ágytakaróval. Az egyik oldalon nagy ablak, a szemközti falon meg dupla üvegajtók. Odamegyek az erkélyajtóhoz, elhúzom a függönyt, hogy kikukucskáljak. Nem sok mindent látok: csak a teraszt és a holdfényben fürdőző távoli fákat. Majd reggel megnézem.

Még egyszer ellenőrzöm, hogy az erkélyajtók zárva vannak-e, majd behúzom a függönyöket, ugyanezt teszem az ablakokkal is.

A szoba közepén állok. A nagy csendtől libabőrös leszek, és az agyam is kezd megint túlpörögni.

A félelem kavarog bennem, és megmérgez mindent.

Nem tudom megállni, hogy ne menjek egyenest a fürdőszobába, ahol letérdelek a WC elé, felnyitom a fedelét, és hányok.

[i] Arany Tölgyek